Teremtés vagy evolúció?
George S. Bakken, Indiana State University
Kevesen tudják, hogy Charles Darwin eredetileg papnak készült, amikor
Cambridge-ben hittudományt tanult; amikor pedig meghalt, az anglikán
egyház a Westminster apátságban temette el, Isaac Newton sírja közelében.
Sok tudós erősen vallásos, de a Bibliában leírt teremtéstörténetet
olyanformán értelmezi, ahogyan Newton értelmezte, mint az Thomas
Burnettnek 1681-ben írt leveléből kiderül:
Ami Mózest illeti... ő a valóságot a hétköznapi emberek felfogásához
illeszkedő nyelven írta le... Amikor a természetes okok kéznél
vannak, akkor Isten eszközként felhasználja őket cselekedeteihez, de
nem hiszem, hogy ezek elegendőek lennének a teremtéshez...
A kereszténység uralkodó irányzata tökéletesen elfogadhatónak találja
azt, hogy az eredetünket vizsgáló tudománynak azokkal a természeti
törvényekkel kell megmagyaráznia a teremtést, amelyeket Isten "eszközként
használhat cselekedeteihez". Ezeknek a magyarázatoknak
mechanisztikusaknak kell lenniük, ez azonban nem jelent ateizmust. Az
isteni beavatkozást nem lehet felhasználni arra, hogy egy algebrafeladat
megoldásának egyik lépését megindokoljuk vele, de ettől még az algebra
nem ateista dolog.
A "tudományos teremtéstan" (kreacionizmus), amelyet Dr. Duane Gish és
a Teremtéskutató Intézet (a továbbiakban
TKI) [Institute for Creation Research, ICR] más tagjai képviselnek, a
Genezis szó szerinti, fundamentalista értelmezésével súlyosan eltorzítja
mind a tudományt, mind a kereszténységet, és mindkettő vezető alakjai
részéről komoly ellenállással találkozik. 1986-ban 72 Nobel-díjas tudós
és 23 tudományos társaság (melyek aktív tudósok tízezreit képviselik) egy
ún. amicus curiae (önzetlen tanácsadói) iratot juttatott el az
Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához, kifejezve ellenzését azzal
kapcsolatban, hogy a Biblia szó szerinti értelmezését tudományként
oktassák az iskolákban. Egy korábbi per során az arkansasi püspökök,
valamint az egyesült metodista, az episzkopális, a római katolikus, az
afrikai metodista episzkopális, valamint a presbiteriánus egyházak vezető
tisztségviselői, továbbá számos más egyházi és vallási csoport vádat
emelt Arkansas állam ellen, megakadályozandó a "tudományos teremtéstan"
oktatását, mert az az iskolákban bizonyos fundamentalista tanok tanítását
segítené elő. A bíróság a teremtéstan oktatását lehetővé tevő arkansasi
törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította, s ahogyan William R. Overton
bíró írja:
"Tisztán és egyértelműen arra irányuló próbálkozásról volt szó,
hogy a bibliai teremtéstörténetet felvegyék az állami iskolák
tantervébe." [II. szakasz]
"A bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a 4(a) alatt megjelölt
'teremtéstudomány' kimondatlan referenciája a Teremtés Könyvének első
tizenegy fejezete... A 4(a)-ban szereplő fogalmak a Genezis
fundamentalista, szó szerinti értelmezését jelentik." [III. szakasz]
"A kreacionisták módszere nem az, hogy veszik az adatokat, mérlegelik
azokat a neki ellentmondó tudományos módszerekkel szemben, ezután pedig
levonják a következtetéseket... Ehelyett a Teremtés Könyvének szó
szerinti értelmezéséből indulnak ki, és megpróbálnak tudományos
alátámasztást találni hozzá." [IV(C). szakasz]
"A teremtéstudomány mellett felhozott bizonyítékok csaknem kizárólag
az evolúcióelmélet diszkreditálására irányuló erőfeszítésekből állnak,
azáltal, hogy előrángatnak és leporolnak olyan adatokat és elméleteket,
amelyek évtizedek óta a tudományos közösség előtt vannak. A kreacionisták
által hangoztatott érvek nem új tudományos bizonyítékokon alapulnak..."
[IV(D) szakasz]
Tudományos döntések
Talán nem felesleges, ha megnézünk néhány példát arra vonatkozóan, hogy a
tudományos döntéshozatali folyamat vajon miért zárult azzal az
eredménnyel, hogy a tudósok az evolúciót fogadták el, nem pedig a
"tudományos teremtéstant".
A tudósok úgy közelítik meg a problémákat, hogy először kitalálnak egy
sor spekulatív hipotézist, aztán tesztelés céljából kiválasztanak egy
kritikus esetet, amelynél a különböző hipotézisek más-más megfigyelési
eredményt jósolnak. Megteszik a megfigyelést, és a helytelen jóslásokat
tévő hipotéziseket elvetik vagy módosítják. Azokat a hipotéziseket,
amelyeket a megfigyelések megerősítettek, egy elmélet megfogalmazására
használják fel, amely magasabb szintű magyarázatot ad a
jelenségekre. Az elméletek idővel változhatnak, még a legelfogadottabbak
is. Newton mozgáselméletét például helyesnek hitték mindaddig, amíg ki
nem derült, hogy nagyon nagy sebességeknél és erős gravitációs terekben
nem érvényes. Einstein relativitáselmélete azután meghaladta és magába
foglalta a newtoni elméletet.
A jóslások és a megfigyelések gyakran közvetettek, hiszen a tudományos
elméletek gyakran szólnak olyan dolgokról, amelyek mikroszkopikus
méretűek vagy időben, ill. térben távol vannak. Az elektron például
túl kicsiny ahhoz, hogy közvetlenül megfigyeljük, de az a feltevés, hogy
elektronok léteznek, az elektronikus eszközök viselkedésének helyes
előrejelzéséhez vezet, stb. Hasonlóképpen az élővilág történetét nem
lehet megismételni, de az a feltevés, hogy evolúció zajlott, lehetővé
teszi számos megkövült maradvány, biokémiai struktúra, stb. helyes
előrejelzését. Marad tehát némi apró bizonytalanság mind az elektron,
mind az evolúció valóságosságát illetően, de mindkettőt elfogadjuk, mint
az ésszerű kételkedésen túl lévő, gyanún felül álló dolgokat.
"Teremtéstudomány" és evolúciós modellek
Az evolúció nem jelenti mindennek a tanulmányozását, és nem foglalkozik a
világmindenség eredetével. Röviden: a szerves evolúció elmélete szerint
minden élőlény rokona egymásnak azáltal, hogy mindannyian egy vagy nagyon
kis számú eredeti sejtből származnak. Egy sor folyamat révén, többek
között véletlenszerű változások, majd a sikeres változatok
természetes kiválogatódása által új formák keletkeztek, és a fajok száma
igen hosszú ideig egyre csak növekedett. A kreacionisták általában nem
írják le világosan tudományos teremtéstani "modelljeiket", de tipikus
felfogásuk összefoglalása megtalálható a TKI Acts and Facts
című kiadványának 1980. júliusi számában. Megegyezik a Genezis
egyik szó szerinti értelmezésével.
Földtörténet: 4,5 milliárd év vagy 6000 év?
A TKI véleménye a Föld koráról egészen egyértelmű: "Az egyetlen
módszer a Föld korának meghatározására az, hogy Isten megmondja nekünk,
hogy az mennyi. És mivel meg is mondta nekünk, nagyon világosan, a
Szentírásban, hogy több ezer év és nem több, ez kell legyen a Föld
mindenféle kronológiájának kiindulópontja" (H. M. Morris: The
Remarkable Birth of Planet Earth [A Föld bolygó csodálatos születése]
94. o.). Ennek alátámasztására a kreacionisták számos "kormeghatározási"
módszert alkalmaznak, olyanokat, amelyek hibája jól ismert. Sok módszerük
például ciklikus folyamatokon alapul, tehát olyanokon, amelyek az óra
kismutatójához hasonlóan viselkednek. Az óra által mutatott idő 12
óránként újra kezdődik, ezért naptárként nem használható. Ugyanezen okból
a ciklikus folyamatokat sem lehet a Föld korának megbecslésére
felhasználni.
Számos jel utal arra, hogy a Föld nagyon öreg. A Wyoming állambeli
Green River folyónál 6 millió lemezből (váltakozó márga- és
kerogénrétegekből) álló, palaszerű kőzetet találtak. A rétegeket
alkotó részecskék mikroszkopikus méretűek, és tökéletes nyugalomban
lévő vízben is napokig tart, míg leülepednek. Hasonló réteges
szerkezetű üledékek ma is képződnek, és tudjuk, hogy egy-egy ciklus
1 évet jelent. Ahhoz, hogy a Green Rivernél talált lerakódás a Genezisben
leírt özönvíz során kialakuljon, másodpercenként kellett volna 1 rétegnek
képződnie! A TKI földtörténetének 6000 éve alatt minden nap 3 rétegnek
kellett volna képződnie. És ez a lerakódás csupán egy vékony réteg a Föld
teljes geológiájában. Egy másik jel, ami az öreg Földre utal, a
radioaktív anyagok jelenléte a sziklákban. Az, hogy egyáltalán jelen
vannak ilyen anyagok, azt mutatja, hogy a Föld nem létezett mindig,
valamikor keletkezett. Azonban az 1000 év és 100 millió év közötti
felezési idejű 48 izotóp közül -- amelyeknek itt kellene még
lenniük, ha a Föld valóban csak néhány ezer éves -- csupán kilenc fordul
elő a sziklákban, s ezek közül három hosszabb felezési idejű
izotópok bomlása során keletkezik, ötöt a kozmikus sugárzás hoz létre,
egy pedig az urán által kibocsátott neutronok hatására keletkezik. A 100
millió évnél hosszabb felezési idejű 23 radioaktív izotóp közül
azonban mindegyik megtalálható a sziklákban.
Mivel mind a rétegképződést, mind a radioaktív bomlást jól értjük,
felhasználhatjuk őket pontos és egységes kormeghatározásra is. P. E.
Olsen például New Jersey-ben, a Newarki-medencében vizsgált 40 millió év
alatt lerakódott üledékeket, és kiváló egyezést állapított meg a
radiometriás korok és a rétegszámlálás alapján meghatározott korok között
(lásd Science, 234:842-848, 1986). Még figyelemre méltóbb, hogy az
üledékek rétegvastagságainak szabályos változásait összefüggésbe tudta
hozni a Földnek azokkal a mozgásaival, amelyek naptárunkat és óránkat
meghatározzák. Olyan változásokat mutatott ki, amelyek 25 000,
44 000, 100 000, 125 000 és 400 000 évenként
periodikusan ismétlődnek. Ezek a periódusok megegyeznek a Föld Nap körüli
mozgásában megfigyelhető szabálytalanságok, az ún. Milankovich-féle
ciklusok periódusidejével (jelenleg 21 000, 41 000,
95 000, 123 000 és 413 000 év, de némileg változnak
közelben elhaladó csillagok, stb. miatt). A Milankovich-féle ciklusok
befolyásolják a földfelszínt elérő napsugárzás mennyiségét. A napsugárzás
változása pedig nyilvánvalóan ennek megfelelő változásokat okoz a
csapadék mennyiségében és az üledékképződésben.
Az Özönvíz hozta-e létre a fosszilis leletanyagot?
A tudósok először azt a hipotézist vették fontolóra, hogy esetleg a
Genezisben leírt özönvíz felelős a geológiai rétegződésért és a
fosszilizálódott (megkövült) leletanyagért. Ez valóban megmagyarázhatja a
fosszilis tengeri állatok jelenlétét magashegységekben. Azonban James
Parsons és mások már 1757-ben kísérletet tettek arra, hogy az
ősmaradványok (fosszíliák) alapján megállapítsák, melyik évszakban volt
az Özönvíz. Ha tavasszal, akkor a virágokból és a fiatal gyümölcsökből
kell a legtöbbnek lenni, ha viszont ősszel, akkor inkább érett
gyümölcsökből, csonthéjasokból. De láss csodát: mindkettőt egyaránt
találtak. Ekkor azt mondták, hogy az érett gyümölcs a trópusokról
keveredhetett ide, csakhogy ha ez így van, akkor a szárazföldi és a
tengeri állatoknak is össze kellett keverednie. Valójában ezek más-más
lerakódásokban találhatóak meg, kivéve néhány olyan szárazföldi állatot,
amely kiúszott a tengerre. Ezek és más nehézségek miatt a tudósok a James
Hutton (a Theory of the Earth [A Föld elmélete] c. könyv szerzője)
és Charles Lyell (a Principles of Geology [A geológia alapjai] c.
könyv szerzője) által javasolt ún. uniformitárius geológia mellett tették
le a voksukat.
A TKI modellje egyszerűen a régi özönvízelmélet, és nem ad
magyarázatot egy sor alapvető tényre. Például: ha minden fajt egy időben,
valamikor az özönvíz előtt teremtettek, akkor a geológiailag mélyebben
fekvő (az özönvíz idejéből származó) rétegekben található fosszíliáknak
meg kellene egyezniük a későbbi formákkal. Egyes fajok kihalása
megengedhető, de később felbukkanó formák nem fordulhatnak elő. De nem
így van: a fosszilis leletanyag természetesen tartalmaz mind kihalásokat,
mind újonnan keletkezett fajokat, és minél mélyebbre megyünk, annál
kevésbé ismerős állatokkal találkozunk. Georges Cuvier, a XIX. századi
kreacionista geológus ennek magyarázatára egymást követő teremtési
aktusok sorozatát feltételezte. Henry Morris, a TKI igazgatója pedig azt
vetette föl, hogy a progresszív változás megmagyarázható (1) az élőhelyek
magasabbra emelkedésével, (2) az özönvízben az egyes élőlények eltérő
leülepedési sebességével, és (3) az egyes élőlényeknek az özönvíz elől
való eltérő elmenekülési képességével (Morris: The Beginning of the
World [A világ kezdete], 112. o.). Ez a feltételezés azonban azt
jósolja, hogy a barna delfinek és az halgyíkok (Ichthyosaurus)
fosszíliáinak ugyanabban a rétegben kell lennie, hiszen mindkét állatfaj
teljesen vízi életmódot folytat, levegőt lélegez be, ezenkívül ugyanolyan
méretűek, alakúak és fajsúlyúak, és ugyanazokon az élőhelyeken
élnek. Valójában azonban a halgyíkhoz mezozoikus rétegekben található
átmeneti formák sora vezet, s erre rakódik rá az átmeneti formák egy
másik sorozata, amely már a kainozoikum rétegein át vezet a barna
delfinhez. Az özönvízhipotézis számtalan más próbát sem áll ki, az
uniformitariánus geológia azonban mindezen próbákat kiállja.
Lyukak a fosszilis leletanyagban
A TKI fő vitázó embere, Duane Gish azt állítja, hogy a fosszilis
leletanyagban található hézagok és lyukak (tehát az a nagyszámú eset,
amikor valamely faj eredetét nem lehet kis variációkat mutató köztes
formák teljes sorozatával dokumentálni) azt bizonyítják, hogy a fajok
valamiféle csodás események révén jönnek létre. A fosszilis leletanyagnak
ez az értelmezése azt feltételezi, hogy a Föld öreg, és az új fajok
időben egymástól távol lévő teremtési események sorozata révén jöttek
létre. Ez a progresszív teremtési modell, nem a TKI modellje. Furcsa,
hogy Gish ezt az értelmezést használja, hiszen főnöke, Henry Morris így
beszél: "Így tehát a progresszív teremtés, bár szóhasználatában jobb
képet mutat fel, mind a teisztikus evolúció, még inkább kifogásolható az
igazi kreacionisták számára..." (The Remarkable Birth of Planet
Earth, 76. o.). Gish valószínűleg a TKI özönvízmodelljének
nyilvánvaló és fatális hibái miatt használja itt a progresszív teremtés
modelljét.
A fosszilis leletanyagban lévő hézagok egyébként nem alkalmasak arra,
hogy eldöntsük velük, hogy az evolúció-e a helyes vagy a progresszív
teremtés, hiszen az evolúció is hézagokat jósol. A tudomány kb. 2 millió
ma élő fajt ismer, a leírt fosszilis fajok száma azonban csupán
200 000. Emiatt aztán lehetetlen minden élő faj aprólékos
részletezettségű történetét rekonstruálni az ősmaradványok alapján.
Ennek oka először is az, hogy az ősmaradványokat nem tárták fel teljes
egészében. Egy dinoszauruszcsontot nehéz nem észrevenni, mégis, bár
dinoszauruszcsontokat már 150 éve ásnak ki, az ismert dinoszauruszfajok
40%-át nagyjából az utóbbi 20 évben találták meg (lásd Discover,
1987. március, 46. o.). Valószínű, hogy még egész sor eddig
ismeretlen dinoszauruszfajt fognak még találni. A másik oka a fosszilis
leletanyag hézagosságának, hogy üledékes sziklák csak egyes helyeken --
tavakban, óceánokban és folyódeltákban -- képződnek, így számos
szárazföldi faj soha nem fosszilizálódott. Harmadszor pedig: a kialakult
lerakódások jó részét elpusztította az erózió. A leletanyag tehát sohasem
lehet teljes körű és mindenre kiterjedő.
Mégis eldönthető az ősmaradványok alapján, hogy az evolúció vagy a
progresszív teremtés fedi-e a valóságot. Az evolúció azt jósolja, hogy
található néhány teljes, hiánytalan sorozat, míg a TKI modellje és a
progresszív teremtési modell azt jósolja, hogy ilyet soha nem
találhatunk. A valóság az, hogy számos kiváló sorozatunk van. A ló
evolúcióját például rendkívüli részletességgel ismerjük, a
Hyracotherium-tól (Eohippus) indulva a mai lóig (lásd G. G.
Simpson: Horses [Lovak] 2. kiadás, Oxford, 1961]. A tudományos
kreacionisták erre kénytelenek voltak azt állítani, hogy ez a sorozat nem
más, mint egy megteremtett "állatféleség" bizonyos határokon belüli
variációja. Ha ez így van, akkor az orrszarvú, a tapír és a ló mind
ugyanahhoz az "állatféleséghez" tartozik, hiszen mindegyiküket vissza
lehet vezetni a Hyracotherium-mal csaknem teljesen megegyező közös
ősökre. Egyébként a lóhoz vezető fajok maradványai a helyes időrendben
következnek egymásra, ahogyan azt a sztratigráfiai (a rétegek
elhelyezkedésén alapuló) és a radioizotópos kormeghatározás egyaránt
igazolja.
Egy másfajta tesztelésre ad lehetőséget Darwinnak az a jóslata,
miszerint "... korai őseink az afrikai földrészen éltek..." (The
Descent of Man [Az ember származása], 158. o.]. Ma pedig koponyák
kiváló és részletes sorozata és néhány csaknem hiánytalan csontváz
kapcsolja össze a mai embert az afrikai Australopithecusszal. A kihalt
Australopithecusok némelyikének nagyjából a csimpánzokéval megegyező
méretű és alakú agya volt.
Keletkeznek-e ma új fajok?
Az evolúció és a TKI álláspontja, ill. az evolúció és a progresszív
teremtés közül annak alapján is ki lehet választani a helyes modellt,
hogy az evolúció szerint még ma is keletkeznek új fajok. Szemben a
kreacionisták által előszeretettel használt "fajta", "féleség"
fogalmával, amelynek definícióját aszerint változtatgatják, hogy
érvelésük szempontjából éppen mi előnyös, a fajokat könnyen
azonosíthatjuk mint olyan populációkat, amelyeknek egyedei (1) saját
magukhoz hasonló, szaporodóképes utódokat hoznak létre, (2) ha ivarosan
szaporodnak, akkor más fajokkal nem párosodnak, (3) megjelenésük
többnyire jól megkülönbözteti őket más élőlényektől. A mezőgazdaságban
rendszeresen állítanak elő új növényfajokat. Van egy új nemzetség is, a
Triticosecale (Triticale), amelybe számos új faj tartozik,
és mára fontos mezőgazdasági növénnyé vált (lásd A. Muntzing:
Triticale Results and Problems [Triticale: eredmények és
problémák] Parey, Berlin, 1979). Kb. 170 évvel ezelőtt a Rhagoletis
pomonella nevű légyfajnak, amelynek lárvája rendesen a
galagonya termését fogyasztja, új alfaja alakult ki, amely az almát
fertőzi meg (almakukac). Ez az alfaj a Hudson folyó völgyéből származik,
onnan terjedt szét az Egyesült Államok keleti és középső-nyugati részére.
Az almát fertőző alfaj és az eredeti, galagonyát fertőző alfaj ma már az
év különböző időszakaiban párosodik és rak petét, így egymás között csak
ritkán párosodnak. Jelentős genetikai különbségek vannak közöttük, és az
almakukac minden bizonnyal az önálló fajjá válás útjára lépett (lásd
Nature 336:13-14, 61-67, 1988). A kutyát tartó emberek többsége
hallott egy új mikroorganizmusfajról, a kutyát fertőző, halálos
parvovírusról, amely a macskát fertőző parvovírusból fejlődött ki az
1970-es években.
Valódi lyukak a fosszilis leletanyagban?
Duane Gish az Evolution -- the Fossils Say No! [Evolúció: a
fosszíliák nemet mondanak!] (1979) c. könyvében a harvardi professzort,
Stephen J. Gould-ot idézi: "kevéssel később [Gould] megállapítja: 'A
hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem támasztja alá a
graduális változásokat...'." Amit azonban Dr. Gould valójában írt, az a
következő: "A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem
támasztja alá a graduális változásokat, és a természetes szelekció elve
ezt nem is írja elő -- a szelekció képes a gyors működésre."
(Natural History 86:22, 1977). Ez csupán egyetlen példája a TKI
azon gyakorlatának, hogy a szövegösszefüggésből kiragadott idézetekkel
igyekszik "alátámasztani" álláspontját. Mindig ellenőrizni kell az
eredeti forrást! Szívesen használnak elavult forrásokat is, ill. olyan
cikkeket, amelyek később tévedésnek bizonyultak.
Gould elképzelése valójában teljes mértékben összhangban van az
evolúcióval, s véleményét teljes mértékben alátámasztják a nemrégiben
kifejlődött fajok fentebb bemutatott példái. A fajok közötti átmenetek
általában hirtelen jelennek meg a fosszilis leletanyagban, mert az új
fajok szűk, behatárolt területeken, gyorsan fejlődnek ki, s így
volt ez a múltban is és így van ma is. Nagyon szerencsésnek kell lenni
ahhoz, hogy folytonos lerakódásokat találjunk azon a területen és abból
az időből, amelyben egy új faj kifejlődött. Mégis, egy sor új csigafaj
gyors, 5000--50 000 évvel ezelőtti, graduális evolúcióját teljes
részletességgel ismerjük a fossziliák alapján (lásd P. G. Williamson,
Nature, 293:437-443, 1981). A TKI álláspontja és a progresszív
teremtés megintcsak az ilyen átmeneti sorozatok teljes és tökéletes
hiányát jósolja.
A fajok közötti hézagok minden esetben triviálisak. Az egyik
feltételezett hézag például az a tény, hogy a modern ember látszólag
minden átmenet nélkül, hirtelen váltotta fel a neandervölgyi embert
Európában. Egyre több bizonyíték van azonban arra, hogy a két embertípus
közös őstől származik, és több tízezer éven keresztül együtt éltek, mint
különálló, egymással nem keveredő csoportok, melyeket különálló fajoknak
tekinthetünk. A neandervölgyiek viszont különféle eszközökkel és
virágokkal együtt temették el a halottaikat, s ez valamiféle vallásos hit
jelenlétére utal. Ha a vallás nem meghatározó jellemzője az emberi
mivoltnak, akkor mi más?
Entrópia
Gish azt állítja, hogy a termodinamika második főtétele miatt az evolúció
lehetetlen. Az érvelés a klasszikus termodinamikán alapul, amely viszont
csak zárt, a termodinamikai egyensúlyhoz közeli rendszerekre érvényes. Ha
az egész rendszert nézzük, azt látjuk, hogy a munkavégzésre képes energia
munkavégzésre képtelen, alacsony hőmérsékletű termikus energiává
alakul át. Ez közvetve összefügg azzal a gondolattal, hogy a zárt
rendszerek rendezetlennebbé válnak az idő előrehaladtával. Ha ez az
érvelés helyes lenne, akkor az élet nem lenne lehetséges! Vegyünk például
egy tojást. A tojás a folyékony sárgája és fehérje egyszerű
keverékeként kezdi életét, de ha három hétig 38 Celsius-fokon tartjuk,
akkor kiscsibévé szerveződik! A termodinamika második főtétele eközben
mindvégig érvényes marad, és a csibe kevesebb hasznosítható (kémiai)
energiát tartalmaz, mint amennyit a sárgája tartalmazott -- a különbség a
fejlődő csibe anyagcseréje által termelt hő. A jelenségnek az a titka,
hogy a tojás távol van a termodinamikai egyensúlytól, és csak a rendszer
egy része válik szervezetté -- az a rész, amelyik nem alakul át csibévé,
nagyon egyszerű felépítésű szén-dioxid gázzá és vízgőzzé
alakul.
Hasonlóképpen a nyílt termodinamikai rendszerek energia bevitelével
szervezetté tehetők. A hálószobánkban spontán módon nő a rendetlenség, de
ha energiát fektetünk be és kitakarítunk, akkor szervezettebbé válik. A
szoba entrópiája csökken erőfeszítéseink révén, de sokkal kevesebbel,
mint a testünk által a takarítás alatt felvett energiával összefüggő
entrópiamennyiség. A Föld óriási mennyiségű energiát vesz fel a
Naptól, s ennek egy elenyészően kis része a biológiai rendezettség
létrehozására fordítódik.
Ilja Prigogine 1977-ben Nobel-díjat kapott annak kimutatásáért, hogy
az olyan termodinamikai rendszerek, amelyek energiát tudnak felvenni,
ill. azok, amelyek távol vannak az egyensúlytól (tehát sok felhasználható
energiájuk van), nem csupán képesek szervezett struktúrákat kialakítani,
hanem szükségképpen ezt kell tenniük. Vegyünk például egy csepp sós
vizet, amely a felvett hő hatására elpárolog. A só folyékony (oldott)
állapotból sokkal rendezettebb, szilárd halmazállapotba kerül. A rendszer
egészét tekintve az entrópia növekszik, de maga a só mégis rendezettebbé
válik. Ez közvetlen következménye a második főtételnek (lásd Prigogine et
al., Physics Today, 1972. november, p. 23ff, valamint 1972
december, p. 38ff). A termodinamika második főtétele tehát a "teremtés"
eszközének tűnik.
Valószínűség
A kreacionisták azt állítják, hogy még ha a második főtétel nem tiltja is
meg a dolgot, még egyetlen működő biológiai molekula (enzim)
képződésének is reménytelenül kicsi a valószínűsége. Egy tipikus
enzim 100 aminosavból áll, és 20 különböző aminosav áll rendelkezésre.
Tehát 20100 (20 a 100. hatványon) darab különböző kombináció
létezik, így annak valószínűsége, hogy egy meghatározott szekvencia
egy lépésben a véletlen folytán létrejöjjön, 1/10131 (az
utóbbi számban az egyes után 131 nulla áll). Ez nagyon hatásos, de
gondoljunk arra is, hogy egy számítás csak annyira jó, mint a
kiindulópontjául szolgáló feltevések. A legjobb aerodinamikai elméletek
sok-sok éven keresztül azt bizonyították, hogy a dongó nem tudhat
repülni! Úgy tűnik, a dongó valami olyan trükköt használt, amiről a
korabeli aerodinamikusok nem tudtak (lásd T. Weis-Fogh, Scientific
American 233(5):80-87, 1976).
Ahogyan a dongó is repül, függetlenül az aerodinamikai elméletektől,
úgy új, működő enzimek is állandóan képződnek. A mikroorganizmusok
olyan új enzimekre tettek szert, amelyekkel le tudják bontani a
természetben elő nem forduló, mérgező ipari hulladékokat (pl. a klórozott
és fluorozott szénhidrogéneket) (lásd Ghosal et al., Science
228:135-142, 1985). Susumi Ohno is talált egy ilyen új enzimet: a nylon
lineáris oligomer hidrolázt, s megállapította, hogy az enzim egy ún.
frame-shift (a leolvasási keret eltolódását okozó) mutáció eredménye
(lásd Proc. Natl. Acad. Sci. 81:2421-2425). A frame-shift mutációk
egy fehérje egész szerkezetét szétzilálják, az enzim tehát tulajdonképpen
véletlenszerű konstrukció! Nem is meglepő, hogy ez az új enzim
tökéletlen, és a tipikus enzimekhez képest csak kb. 1%-os hatékonysággal
működik -- de a lényeg, hogy működik!
Gish azt a hibát követi el, hogy megszabja: az egész szekvenciának
egyszerre, egy lépésben kell létrejönnie, és a végterméknek tökéletesnek
kell lennie. Nem veszi figyelembe azt a lehetőséget, hogy a használható,
de még tökéletlen enzimeket a természetes kiválasztás javítsa
fokozatosan. A közbülső lépések feltétlenül adhatnak működőképes
enzimeket, hiszen ugyanazt az enzimműködést sok különböző
aminosavsorrend megvalósíthatja. Ismerünk két, csaknem teljesen különböző
aminsavszekvenciát, amelyek csak az aktív helyen lévő diszulfidhídban
egyeznek (2 aminosav), és mindkettő ugyanazt az enzimet, a
tioredoxin-S2-t eredményezi (lásd Homgren, Ann. Rev. Biochem.
54:237-271, 1985).
Molekuláris taxonómia
Mivel egy enzimmolekulán belül számos olyan pozíció van, amelyen nem
számít, hogy milyen aminosav van, meglehetősen gyakoriak az olyan, ún.
"csendes" mutációk, amelyeknek nincs észrevehető hatása a
működésre. Egy meghatározott enzim, pl. a citokróm-c
vizsgálata alapján családfát lehet rajzolni (lásd Fitch és Margoliash,
Science, 155:279-284, 1967). Az olyan fajokat, amelyek enzimjei
csak néhány aminosavban különböznek egymástól, közeli ágakra helyezzük,
azok viszont, amelyek enzimjei sok különbséget mutatnak, egymástól távoli
ágakra kerülnek. Ez az eljárás rendszerint ugyanazt a családfát adja,
mint a fosszilis leletanyag! Az ilyen típusú vizsgálatok az embert és a
csimpánzt egymás melletti ágakra helyezik. Ez kiváló példája annak,
hogyan lehet Darwin elméletének egyik jóslatát szépen igazolni a
laboratóriumi munkaasztalon.
1982 júliusában Dr. Gish Dr. Russell Doolittle-lel folytatott
nyilvános vitát a televízióban. A fenti érvre válaszként Gish azt
állította, hogy a vér bizonyos fehérjéinek vizsgálata azt az eredményt
adta, hogy a kecskebéka és az ember között nagyobb a hasonlóság ezekben a
fehérjékben, mint a csimpánz és az ember között. Állításának forrása egy
történet volt, amelyet Garniss Curtis (Kalifornia Egyetem, Berkeley)
mesélt el 1971 júliusában, az Ausztriában tartott Wenner--Gren
konferencián. Úgy tűnik, akkoriban szóbeszéd tárgya volt egy
vizsgálat (talán az erdélyi tudományos akadémián végezték?), amelynek
során a kecskebéka és az ember vérfehérjéit hasonlították össze, és a
fenti eredményt kapták. Curtis azt jósolta (helyesen), hogy az eredményt
nem fogják publikálni vagy reprodukálni, mert szörnyű tragédia az
egész -- a béka valójában egy elvarázsolt herceg volt!
Gish azzal védekezik, hogy azt hitte, Curtis komolyan beszél. Én a
magam részéről hiszek Gishnek -- hiszen ő azzal csinált karriert, hogy
jött-ment és közben vicceket mesélt, de tudománynak nevezte őket, s nem
nehéz elhinni, hogy a kettőt nem tudja megkülönböztetni egymástól. Ez
újabb példa arra, hogy miért kell mindig utánanézni annak, milyen
forrásokból származnak a Teremtéskutató Intézet állításai. Az eredmény
gyakran igen érdekes! S ha már itt tartunk: az Olvasó ellenőrizze le az
én forrásaimat is.
Fordította: Szilágyi András (ateizmus [kukac] fw.hu)
Az eredeti
dokumentum az USA-beli National
Center for Science Education kiadványa. Másolása és terjesztése e tény
feltüntetése mellett engedélyezett. Copyright © Szilágyi András
1997 (magyar fordítás). A fordítás (e megjegyzéssel együtt) nonprofit
célokra szabadon terjeszthető, egyéb felhasználása engedélyhez kötött.
|
Tudnivalók |
Az oldal 2009. óta nem frissül, de a tartalom továbbra is elérhető. Egyes cikkeket a vallásos emberek sértőnek találhatnak.
|
Albumok |
|
|