[...] A keresztényi kötelességek közül az első és leglényegesebb az imádkozás. A kereszténység az állandó imádkozáshoz kapcsolja a boldogságot, Istene, akiről azt állítják, hogy csupa jóság, azt akarja, hogy könyörögjenek neki kegyeiért, csak annak adja meg őket, aki sokszor kéri rá, a földi királyokhoz hasonlóan fogékony a hízelgés iránt és megköveteli az etikettet, miközben csak olyan könyörgéseket fogad szívesen, amelyek bizonyos megállapított szabályokba illeszkednek bele. Mit mondanánk az olyan apáról, aki ismeri ugyan gyermekei szükségleteit, de nem adja meg nekik a szükséges táplálékot addig, amíg buzgó és gyakran céltalan könyörgésekkel nem alkalmatlankodnak neki? Másfelől azonban nem bizalmatlanság-e Isten, bölcseségével szemben, ha elő akarjuk neki írni, hogy mit tegyen? Nem vonjuk-e kétségbe változhatatlanságát, ha azt hisszük, hogy teremtménye rendelései megváltoztatására bírhatja? Ha mindent tud, mi szükség van arra, hogy állandóan közöljék vele alattvalói kívánságait és óhajait? Ha mindenható, hogyan hízeleghet neki a hódolat, a megalázkodás, a minden méltóságból való kivetkőzés, amellyel elébe járulnak?

Mindent egybevetve, az ima szeszélyes Istent tételez fel, akinek nincs emlékezőtehetsége, aki fogékony a dicséret iránt, akinek hízeleg, ha azt látja, hogy alattvalói megalázkodnak előtte, aki ragaszkodik ahhoz, hogy minden pillanatban meghunyászkodásuk ismételt jeleit lássa.

Ezek a földi fejedelmektől kölcsönzött elgondolások vajjon alkalmazhatók-e egy mindenható lényre, aki csak az emberiség számára teremtette a mindenséget és csak annak boldogságát tartja szem előtt? Feltételezhető-e, hogy egy mindenható, páratlan és vetélytárs nélküli lény féltékeny a maga dicsőségére? Dicsőség-e ez egy olyan lénynek, akihez semmi nem hasonlítható? Nem látják a keresztények, hogy mikor Istenüket magasztalni és tisztelni akarják, igazában csak lealacsonyítják és kisebbítik?

Hozzátartozik a keresztény vallás rendszeréhez az is, hogy egyes emberek imái másokra alkalmazhatók: a kedveltjei iránt részrehajló Isten csak akkor fogadja népét, ha miniszterei tolmácsolják előtte kívánságát. Isten szultán lesz, aki csak miniszterei, nagyvezírjei, eunuchjai és háremhölgyei számára hozzáférhető. Ezért a rengeteg pap, remete, szerzetes és apáca, akiknek nincs más feladatuk, mint hogy tétlen kezeiket égnek emeljék és éjjel-nappal imádkozzanak, hogy elnyerjék Isten kegyét a társadalomnak. A nemzetek busásan fizetnek ezekért a fontos szolgállatokért, és jámbor semmittevők pompában élnek, míg az igazi érdem, a munka és az ipar, nyomorúságban sínylődik. (Egy császár (ha nem csalódom, Justinus) Isten bocsánatát kérte és szemrehányásokat tett magának azért, hogy állama igazgatásával tölti az időt, ahelyett, hogy azalatt is imádkoznék.)

Hogy imáit és az istentisztelet szertartásait elvégezze, a keresztény, különösen néhány a többinél is babonásabb szektában, köteles az év egy jelentős részét dologtalanul tölteni, ölbetett kézzel; azt mondják neki, hogy Istenét tiszteli meg vele, ha nem végez hasznos munkát; a papok érdekében és hiszékenységből folyton gyarapodó ünnepek sok millió kéz szükséges munkáját szakítják félbe; a nép a templomba megy és imádkozik, ahelyett, hogy földjét művelné; itt gyermekes szertartásokkal lakatja jól szemét, fülét pedig mesékkel és dogmákkal, amelyekből semmit sem ért. A zsarnoki vallás bűnösnek jelenti ki azt a mesterembert vagy földművest, aki a dologtalanságnak szentelt napokon azzal merne törődni, hogy fenntartsa nagyszámú és szűkölködő családját; a kormány pedig a vallással összejátszva, megbüntetné azokat, akik vakmerően kenyeret mernének keresni, ahelyett, hogy imádkoznak vagy ölhetett kézzel ülnek. (Konstantin császár Kr. u. 321-ben elrendelte, hogy vasárnap minden igazságszolgáltatásnak, minden mesterségnek és közönséges foglalkozásnak szünetelnie kell a városokban. A mezei munkát és a földművelést kivették ez alól a törvény alól. Mindenesetre ez a rendelkezés még valamivel észszerűbb volt azoknál, amelyek most vannak érvényben, különösen a római katolikusoknál. Ma a pápa és a püspökök írják elő az ünnepeket és kényszerítik a népet munkátlanságra. L. Tillemont, Konstantin élete, art. 15, p. 180.)

Helyeselheti-e az ész azt a furcsa előírást, hogy tartózkodni kell bizonyos ételektől, ahogyan azt bizonyos keresztény szekták követelik? A nép, amely munkájából él, ennek a törvénynek következtében kénytelen igen hosszú időszakokon át drága, egészségtelen, ereje pótlására alkalmatlan táplálékkal beérni.

Micsoda megvetendő és nevetséges elképzelésük lehet az Istenről azoknak az eszteleneknek, akik azt hiszik, hogy törődik az ételek minőségével, melyek teremtményeinek gyomrába kerülnek, viszont pénzzel le lehet az eget kenyerezni. A keresztények papjai szüntelenül kellemetlenkednek hiszékeny híveiknek, hogy a böjt megszegésére bírják őket, s mindezt csak azért, hogy állítólagos mulasztásaikat drágán fizettessék meg velük. A kereszténységben minden, még a bűnök is, a végén a pap javát szolgálja. (A görögöknek és a keleti keresztényeknek több böjtjük van és ezeket szigorúan megtartják. Spanyolországban és Portugáliában pénzért árulják az engedélyt, hogy tiltott napokon húst egyenek: a taksát mindenki köteles megfizetni, még ha aláveti is magát az egyház rendelkezéseinek, enélkül nem nyer bűnbocsánatot. A böjt és bizonyos ételektől valótartózkodás az egyiptomiaktól jött a zsidókhoz és ezektől a keresztényekhez és mohamedánokhoz. A hústól való tartózkodásiról úgyszólván csak azok a hatalmak húznak hasznot, amelyeket a római katolikusok eretnekeknek tekintenek: az angolok tőkehalat adnak el nekik, a hollandok pedig heringet. Nem különös, hogy a keresztények tartózkodnak a húsevéstől noha ezt a tilalmat az Újtestamentum egyetlen helyén sem olvashatjuk, viszont nem tartózkodnak a vértől, a kolbásztól és a megfojtott állatok húsától, amelyet az apostolok olyan szigorúan tiltanak mint a paráználkodást? L. Ap. csel. XV, 8.)

Egyetlen kultusz nem érte el soha követőinek olyan állandó és teljes függését a papoktól, mint a kereszténység; egy pillanatra sem vesztették szem elől zsákmányukat; minden intézkedést megtettek, hogy szolgáikká tegyék az embereket és hatalmuk, gazdagságuk, birodalmuk szolgálatára szorítsák. Ezek az égi birodalom és alattvalói között közvetítő papok olyan szerepet játszottak, mint az udvari kegyencek, mint a hatalom gyakorlásával megbízott miniszterek, mint közbenjárók, akiktől az istenség semmit sem tagadhatott meg. Ilymódon a Magasságos miniszterei korlátlan urai lettek a keresztények sorsának; egész életükre igájukba hajtották a rabszolgákat, akiket a félelem és az előítéletek kezükbe adtak; nélkülözhetetlenné tették magukat számukra egy csomó szertartással és praktikával, aimelyek gyermekesek és furcsák, de melyeket úgy tüntettek fel előttük, mintha nélkülözhetetlenül szükségesek volnának az üdvösséghez. Ezeknek a kötelességeknek elmulasztását súlyosabb bűnöknek jelentették ki, mint az erkölcs és az ész törvényeinek nyilvánvaló megsértését.

Nem csoda tehát, ha a legkeresztényibb, tehát legbabonásabb felekezetekben azt látjuk, hogy a papok állandóan markukban tartják az embert. Alig jön ki az anyaméhből, papja máris megkereszteli pénzért, azzal az ürüggyel, hogy egy állítólagos eredendő szennytől mossa tisztára, kiengeszteli egy Istennel, akit még egyáltalában nem sérthetett meg; szavakkal; és varázslatokkal kiszabadítja a pokol hatalmából. Legzsengébb gyermekkorától fogva nevelése rendszerint papokra van bízva, akiknek legfőbb céljuk, hogy idejekorán beleoltsák a nekik szükséges előítéleteket; rettegésre nevelik, amely egész életében csak nőni fog; megtanítják egy csodákkal tele vallás meséire, oktalan dogmáira, érthetetlen misztériumaira, szóval babonás keresztényt faragnak belőle, de sohasem, hasznos polgárt, okos embert. (Az emberek nevelése csaknem az egész világon papokra van bízva. Ezért nem meglepő, hogy a tudatlanság, a babona és a fanatizmus nem irtható ki a világból. A protestánsoknál épúgy, mint a katolikusoknál az egyetemek teljességgel papi intézmények. Az ember azt hihetné, hogy az európaiak csupa szerzetest akarnak nevelni.) Csak egyetlen, dolog szükségességéről igyekeznek meggyőzni, hogy buzgó hívei legyenek vallásuknak. Légy buzgó, mondják neki, légy vak, vesd meg elmédet, törődj csak az éggel, hanyagold el a földet, ezt akarja tőled Isten, hogy eljuss a boldogsághoz.

Hogy a keresztényt megtartsák abban az alacsony és fanatikus eszmekörben, amelyet zsenge korától fogva beleoltottak, bizonyos szektákban a papok azt rendelik el nekik, hogy gyakran jöjjenek hozzájuk és mondják el nekik legrejtettebb bűneiket, legtitkosabb cselekedeteiket, legleplezettebb gondolataikat; arra kényszerítik őket, hogy alázkodjanak meg előttük és hódoljanak hatalmuknak; ráijesztenek a bűnösre és ha arra méltónak ítélik, utóbb kiengesztelik az istenséggel, aki minisztere rendeletére megbocsátja neki a bűnöket, amelyekkel beszennyezte magát. Azok a keresztény szekták, amelyekben ez a gyakorlat dívik, azt hirdetik, hogy ez igen hasznos szabályozója az erkölcsöknek és nagyon alkalmas arra, hogy az emberek szenvedélyeit fékentartsa. A tapasztalás azonban azt igazolja, hogy azokban az országokban, ahol legjobban ragaszkodnak ehhez a szokáshoz, nemcsak hogy nem tisztábbak az erkölcsök, mint a többiben, hanem még feslettebbek. A könnyű kiengesztelődés a bűnös szívet még jobban megkeményíti. A keresztények élete a botlások és az időszaki gyónások sorozata; a papság egyedül húz hasznot ebből a szokásból, amely lehetővé teszi, hogy korlátlan uralomra tegyen szert az emberek lelkiismeretén. Mekkora hatalma kell hogy legyen annak az embercsoportnak, amely tetszése szerint tárja fel és csukja be az ég kapuit, be van avatva a családok titkaiba és kénye-kedve szerint gyújtja fel a fanatizmus tüzét a lelkekben!

A papság engedélye nélkül a keresztény nem vehet részt szent misztériumaiban, a papoknak joguk van azokból kizárni. Ezért az állítólagos veszteségért még vigasztalódhatna; de a papok átka, kiközösítése mindenütt komoly bajt jelenít; az egyházi átoknak földi következményei vannak és az a polgár, aki kegyvesztett lesz az egyháznál, abban a veszélyben forog, hogy elveszti a kormány kegyét is és gyűlölet tárgya lesz polgártársai szemében.

Láttuk már, hogy a vallás papjai beavatkoznak a házassági ügyekbe; engedélyük nélkül a keresztény nem lehet apává; kénytelen magát alávetni a vallás szeszélyes előírásának; ezek nélkül a vallással egyhúron pendülő állam nem adja meg gyermekeinek a polgár rangját. (Elég egy pillantást vetnünk a történelemre, és látjuk, hogy a keresztény papok mindenbe beleütötték az orrukat: az egyház, ez a jó anya még a gyermekek hajviseletével, ruházatával, lábbelijével is foglalkozott. A 15. században a hegyesorrú cipő ellen tiltakozott. Szent Pál annakidején a hajdísz ellen tüzelt.)

A keresztény egész élete folyamán kénytelen, ha nem akar hibát elkövetni, résztvenni az istentiszteleti szertartásokon, meghallgatni a papjai oktatását; ha híven teljesíti ezt a fontos kötelességet, azt hiszi, hogy kegyben áll Istennél és meg van győződve arról, hogy több semmivel nem tartozik a társadalomnak. Ilymódon a haszontalan gyakorlatok elfoglalják az erkölcs helyét, amely mindenütt alá van rendelve a vallásnak, pedig a kettő közül az erklöcsnek kellen elöjárnia.

Ha élete vége közeledik, a halálos ágyán fekvő keresztényt utolsó perceiben papok veszik körül. Némely keresztény szektában a vallás mintha külön arra törekednék, hogy ezerszeresen keserűbbé tegye az embernek halálát. A haldokló ágyánál megjelenik a hidegvérű pap és magával hozza a nyugtalanságot; azzal az ürüggyel, hogy kiengeszteli Istenével, előre megízlelteti vele a halált. (Nincs barbárabb valami, mint a római egyház eljárása a haldoklóknál; a szentségek több embert ölnek meg, mint a betegségek és az orvosok; a rémület csak végzetes hatással lehet az elgyöngült testre: mégis a politikai hatalom összejátszik az egyházzal, hogy ezek a kegyetlen szokások fennmaradjanak. Párizsban, ha az orvos három látogatást tett betegénél, rendelet szabja meg, hogy fel kell vétetnie vele a halotti szentséget.) Ha ennek a szokásnak szörnyű hatása van a polgárokra, viszont annál hasznosabb a papságnak, mert ez gazdagsága nagy részét köszönheti az üdvös rémületnek, amelybe szándékosan ejti a gazdag haldokló keresztényeket. Az erkölcs korántsem húz ekkora hasznot a dologból: a tapasztalat mutatja, hogy a keresztények nagy része, miután sokáig féktelen és kicsapongó életet folytat vagy éppen bűnöket követ el, halála órájáig elhalasztja az Istennel való kibékülést: késői bűnbánatával és a papságnak tett bőkezű adományaival jóváteszi minden hibáját és remélheti, hogy az ég a papok közbenjárására elfelejti gaztetteit, a jogtalanságokat, amelyeket egy hosszú életen keresztül elkövetett embertársai ellen. De még a halál sem fejezi be a papság uralmát bizonyos szekták keresztényein; a papok az elhalt hullájából is hasznot húznak; a jogot, hogy az ember földi maradványai egy templomban nyugodhassanak és ragályt és betegséget terjeszthessenek a városokban, pénzzel kell megvásárolni. Mi több, a papi hatalom még a síron túl is tart. Drága pénzen vásárolják meg az egyház imáit, hogy az elhúnyt lelke azok segítségével szabaduljon a gyötrelmektől, melyeket állítólag a másvilágon el kell szenvednie, hogy megtisztuljon. Boldogok a gazdagok abban a vallásban, amelyben pénzzel rá lehet bírni Isten kegyeltjeit, hogy imádkozzanak azoknak a büntetéseknek elengedéséért, amelyeket állítólag a megingathatatlan égi igazság szabott ki rájuk! (Hála a Tisztítótűz dogmájának és annak, hogy az egyház imái hathatósan kiszabadíthatják onnan az embert, a római egyház gyakran fosztott meg családokat dús örökségektől. A jó keresztények gyakran kitagadják rokonaikat, csak hogy még többet adhassanak az egyháznak; ezt úgy hívják, hogy az ember saját lelkére hagyja az örökséget. A bázeli zsinaton 1446-ban a ferencrendiek dogmává igyekeztek tenni ezt a kijelentést: Beatus Franciscus, ex fivino privilegio, quotannis in Purgatórium descendit, suosque omnes in coelum deducit (Szent Ferenc isteni engedéllyel évenként leszáll a tisztítótűzbe és kiszabadítja onnan híveit.). De ezt a mezítlábosok rendjének túlságosan kedvező dogmát a püspökök elvetették.)

Ezek azok a legfőbb kötelességek, melyeket a kereszténység mint szükségeseket ajánl és melyeknek megtartásától függ az üdvösség. Ezek azok az önkényes, nevetséges és ártalmas praktikák, amelyekkel gyakran helyettesíteni meri a társadalom iránti kötelességeket. Nem akarunk vitába szállani a különböző babonás szokásokkal, amelyeket bizonyos szekták nagy tisztelettel követnek, mások pedig elvetnek, így azzal a különleges tisztelettel sem, mellyel a jámbor fanatikusok, a komor szemlélődök emlékének adóznak, akiket a római egyházfő a szentek lajstromába iktat. (Tudjuk, hogy a japánok pápájának, akárcsak a rómaiakénak megvan az a joga, hogy kanonizáljon, vagyis szentté avasson. Ezeket a szenteket Japánban kamiknak nevezik.) Nem beszélünk azokról a zarándoklatokról sem, amelyekből a babonás emberek akkora hűhót csinálnak, sem a bűnbocsánat különböző fajtáival. Csak azt az egyet akarjuk megállapítani, hogy az emberek, akik ezekben a dolgokban hisznek, általában többre tartják őket az erkölcs szabályainál, amelyekkel gyakran egyáltalában nem törődnek. Sokkal egyszerűbb, ha az emberek követnek bizonyos rítusokat, elvégeznek bizonyos szertartásokat, mint ha erényesek. Jó keresztény az az ember, aki pontosan végzi azt, amit papjai követelnek; ezek pedig erények helyett azt kívánják tőle, hogy legyen vak, bőkezű és engedelmes.

(P.H.Holbach: A leleplezett kereszténység (1767), 13. fejezet. Magyar kiadás: Hungária könyvkiadó, 1949.)