ELŐSZÓ

Kevés időzített bomba robbant akkorát a szellemi életben, mint Meslier abbé testamentuma.

Elképzelhetjük, mekkora volt a meglepetése 1733-ban Étrépigny kelet-franciaországi falucska jámbor lakosainak, valamint Leroux úrnak, a méziéres-i törvényszék tisztes ügyészének (mert a gondos pap neki is megküldte három példányban készült végrendeletének egyikét), amikor rájöttek, hogy a puritánságáról és jótékonyságáról ismert, szerény és csendes pap, aki amúgy is csekély jövedelmének maradékát évente szétosztotta a szegények közt, s aki halálakor is mindent a parókia rászorultjaira hagyott, az új eszméktől gomolygó, merész újításoktól forrongó XVIII. század egyik „legveszedelmesebb" ateista írását hagyta a megdöbbent utókorra.

Buzgó ájtatosságban töltött élete alatt mi sem mutatott arra, hogy az étrépignyi abbé jámbor egyszerűsége mögött olyan istentagadó gondolatok kavarognak, amelyek halála után jelentős szerepet játszottak a francia materializmus, az enciklopédisták nagy harcában, a nagy francia forradalom előkészítésében, s hogy az ismeretlen kis falusi papot egykor a nagy ateisták, Démokritosz, Epikurosz, Lucretius örököseként, Bayle, Diderot, Holbach, Helvétius, La Mettrie küzdőtársaként fogják emlegetni. Azaz mégis volt életében egy incidens, amely gyanút keltett, és ki is hívta az éber egyházi hatóságok megtorlását: amikor Monsieur de Touilly, a falucska földesura, bántalmazott néhány jobbágyot, Jean Meslier nem akarta imábafoglalását ajánlani a hívőknek, s amidőn azután a reimsi érsek rendreutasította, a bátor plébános e szavakkal hozta helyre a dolgot: „íme, ez a szegény vidéki papok szokásos sorsa; az érsekek, ezek a nagy urak, megvetik őket, nem hallgatnak rájuk. Foglaljuk hát imánkba e határ földesurát. Imádkozzunk istenhez Antoine de Touillyért, hogy térítse meg, és részesítse abban a kegyben, hogy többé ne bántalmazza a szegényt, és ne fossza ki az árvát!"

Ez a kihívó magatartás természetesen haragra gerjesztette az érsek urat, aki szigorúan megfeddte. Ettől az esettől eltekintve azonban Meslier abbé élete incidens nélkül telt el, hacsak nem lehet ilyen utolsó incidensnek nevezni magát a halálát, amelyről azt rebegték a környéken, hogy tulajdonképpen öngyilkosság volt: az élettől megundorodott pap nem volt hajlandó táplálékot magához venni betegsége alatt...

Az elhunyta után megtalált három kézirat közül az egyik a reimsi püspöki helynök kezén tűnt el, a másik az igazságügyi minisztériumba, a harmadik pedig a sainte-menehould-i bíróság irodájába került. Természetesen az egyházi és világi hatóságok nem siettek közzétenni a felforgató írást. Nemsokára azonban már vagy száz másolat forgott közkézen Párizsban, és a sávolykötő munkás papfiából, holta után, olyan híresség tett, akinek írásáról maga Voltaire mondotta, hogy „kincs", meg hogy „mindenkinek a kezébe kellene adni", s akinek emlékét a Nemzeti Konvent a Forradalom II. évében, brumaire hó 27-én (1793. november 17.) hozott rendeletében így örökítette meg: „A Nemzeti Konvent az Oktatásügyi Bizottság elé utalja a javaslatot, amelyet egyik tagja tett, és amely oda irányul, hogy szobrot emeljünk Jean Mesliernek, a champagne-i Étrépigny lelkészének, az első papnak, akiben megvolt a bátorság és a jóakarat, hogy megtagadja a vallásos tévedéseket."

Az 1793-as év vérzivatarában, a forradalom forgószelében nem tudták végrehajtani a porosz származású Anacharsis Cloots, az „emberi nem szószólója", a Notre-Dame székesegyházban lezajlott, Ész istennőnek szentelt ünnepség rendezőjének javaslatát, de a derék abbé meglepő testamentuma harci fegyverré vált a materialisták küzdelmében, Franciaország határain túl is, és igaznak bizonyult Voltaire megállapítása, hogy „nagy súllyal esett latba a szabadgondolkodók mérlegén".

No, de nézzük meg, mit is vallott maga Meslier abbé erről a különös esetről, erről a meglepő hivatásmegtagadásról? A híveinek szánt példány borítólapjára e szavakat rótta: „Tudtam, ismertem az emberek tévedéseit, visszaéléseit, hiúságait, őrültségeit és gonoszságait; gyűlöltem és utáltam őket; éltemben nem mertem megmondani, de halálom óráján és halálom után legalább megmondom; azért írom ezt a visszaemlékezést, hogy tanúsítsa az igazságot mindazoknak, akik látják és olvassák majd, ha ez nekik is úgy tetszik."

Elöljáróban pedig így szólott nyájához: „Testvéreim: ismeritek önzetlenségemet; nem valamilyen aljas érdeknek áldozom hitemet. Ha ezt, az érzéseimmel olyan nagyon ütköző mesterséget vállaltam, egyáltalán nem pénzsóvárságból tettem; szüleimnek engedelmeskedtem. Már korábban felvilágosítottalak volna benneteket, ha büntetlenül tehettem volna ..." Ugyanebben a bevezetőben vallott hivatásának tragikus kettősségéről: „Mennyit szenvedtem lelkemben, hogy azokat a kegyes hazugságokat kellett nektek prédikálnom, amelyeket szívemben olyan nagyon utáltam!"

Meslier esetében az az érdekes, hogy éppen egy pap mondotta: „... ne higgyetek a papok Istenének" (Ady). Persze, maga az a tény, hogy egy egyházi ember odahagyja hitét és beáll az igazság bajnokai közé, és a helyzet, a körülmények ismeretében laikus társainál is ügyesebben, nagyobb szakértelemmel vívja az ateizmus harcát, még nem ritkaság. Thomas Woolston, cambridge-i teológus maga árulta Londonban „Jézus Krisztus csodái ellen való Beszédei"-t (el is adott vagy 60 000-ret!), vagy hogy francia földön maradjunk: Jean Martin de Prades abbé, a XVIII. századi nagy filozófusok barátja is összerúgta a patkót a pápával (igaz, hogy végül visszavonta „eretnekségeit"), és André Morellet abbé is, az Enciklopédia Bastille-ba zárt munkatársa, nagy polémikus tehetséggel vívta a harcot az egyház ellen, de később, hosszú élete (1727-1819) alkonyán ő is eltávolodott ifjúkori eszményeitől. Később, a nagy francia forradalomban sok pap vett részt, és közülük többen lelkes ateisták lettek. Mégis Meslier abbé esetében az a megható, az az egyedi, hogy ez a szürke kis falusi lelkész egész életében példátlan önuralommal szolgálta megtagadott istenét, szívében megvetett egyházát, lelkében gyűlölt hitét... Ezt a beletörődést lehet talán gyávaságnak, a szokás hatalmának, a harc elől való kényelmes kitérésnek is elkönyvelni, de a holta után nagyszerű fegyverként forgatott végrendelete mindezért bőven kárpótol, sőt írását ez az élet-ellentmondás talán még hitelesebbé, még meggyőzőbbé teszi (különben is, miért rónánk fel neki, hogy nem merte bevallani elveit, hiszen - mint Napóleon megírta - az Akadémiában sem Laplace, sem Monge, sem Berthollet, sem Lagrange nem hitt istenben; csakhogy nem vallották be), s hogy megint csak Voltaire-t idézzük: „... Úgy látszik, hogy ť]ean Meslier TestamentumaŤ nagy hatást gyakorol; mindenki, aki olvassa, meggyőződik igazságáról, mert ez az ember vitázik és bizonyít."

[...]

Ha érvei ma már nem is mindig tudományosan helytállók, ha bizonyítása olykor gyermetegnek látszik is, elmélkedése javarészt ma is érvényes.

[...]

Bajomi Lázár Endre (1961)

Részletek

A vallás a hiszékenységen alapul

Azt mondják, az isteni tulajdonságok nem olyan természetűek, hogy a korlátolt elmék megismerhetik őket; ennek az elvnek az lenne a természetes következménye, hogy az isteni tulajdonságok nem a korlátolt elmék számára valók; mégis, a vallás arról biztosít bennünket, hogy a korlátolt elméknek sohasem szabad szem elől téveszteniük azt a megfoghatatlan lényt, amelynek tulajdonságait ők nem érthetik meg soha; mindebből az látható, hogy a vallás nem egyéb, mint a korlátok emberi elmék olyasmivel való elfoglalása, ami felfoghatatlan számukra.

A természet csodái természetes okokból fakadnak

A természet, mondjátok, teljességgel megmagyarázhatatlan valamiféle isten nélkül; vagyis annak megmagyarázásához, amihez vajmi keveset értetek, egy olyan okra van szükségetek, amelyről a leghalványabb fogalmatok sincs. Úgy akarjátok elűzni a sötétséget, hogy megkettőzitek a homályt. Úgy hisztek kibogozni egy csomót, hogy megsokszorozzátok. Ti lelkes természettudósok, ha be akarjátok bizonyítani nekünk isten létét, tanulmányozzátok a botanikai kézikönyveket; gondosan, a legtüzetesebben vizsgáljátok az emberi test részeit; szárnyaljatok a magasba, és szemléljétek a csillagok forradalmát; azután térjetek vissza a földre, és csodáljátok a vizek áradását; lelkesedjetek a pillangók, a rovarok, a polipok, a szervezett atomok láttán, amelyekben istenetek nagyságát vélitek felfedezni; de mindezek a dolgok nem fogják bebizonyítani ennek az istennek a létét; csak azt, hogy nincs meg a szükséges tudástok az anyag mérhetetlen változatosságának és azoknak az okozatoknak a megértéséhez, amelyeket a világegyetemben foglalt végtelenül sokrétű kombinációk hívnak életre. Mindez azt igazolja, hogy nem tudjátok, mi is az a természet; hogy fogalmatok sincs erőiről, mikor azt hiszitek, hogy képtelen megalkotni a formák és az élőlények tömegét, amelynek szemetek, még ha mikroszkóp segítségét veszi is igénybe, csak töredék részét pillanthatja meg; végül mindez azt bizonyítja, hogy nem tudván megismerni a megismerhető mozgató erőket, a dolog könnyebbik végét fogjátok meg, s egy olyan mozgató erőt jelző szóhoz folyamodtok, amelyről sohasem alkothattok valóságos, igazi fogalmat.

Képtelenség azt mondani, hogy az emberi nem a világmindenség kialakulásának tárgya és célja

A saját érdemeitől megittasult ember azt képzeli, hogy istene a világmindenség létrehozásakor csakis az emberi nemben látta a teremtés tárgyát és célját. Min alapszik ez az olyannyira hízelgő vélemény? Mint mondják, azon, hogy egyedül az ember van felruházva olyan értelemmel, amely révén megismerheti az istenséget, s hozzá méltó tiszteletben részesítheti. Azt bizonygatják, hogy isten csakis a maga dicsőségére teremtette a világot, s az emberi nemnek ebben a tervben az a szerepe, hogy csodálja és dicsőítse művéért istent. De ha mindezt észbe vesszük, vajon nem kell-e megállapítanunk, hogy isten nyilvánvalóan eltévesztette a célját? 1. Az ember számára, szerintetek is, mindig teljességgel lehetetlen lesz, hogy megismerje istenét, s a legtökéletesebben megismerhetetlen lesz annak isteni lényege. 2. Valamely lény számára, amelyhez nincs hasonlatos, semmit sem jelenthet a dicsőség; dicsőség csak abból származhatik, ha saját kiválóságát másakéval hasonlítja össze. 3. Ha isten, természeténél fogva, végtelenül boldog, ha önmagában telik gyönyörűsége, akkor mi szüksége lehet gyenge teremtményeinek tiszteletadására? 4. Istennek, minden műve ellenére, nincs része a dicsőségben; ellenkezőleg: a világ minden vallása úgy állítja elénk, mint akit állandóan sérelem ér; valamennyinek az a célja, hogy a bűnös, hálátlan és lázadó embert kibékítse haragvó istenével.

Isten nem az emberért van, és az ember nem az istenért

Ha isten végtelen, akkor még kevésbé van az emberért, mint az ember a hangyákért. Egy kert hangyái helyesen gondolkodnak-e, ha bele akarnak avatkozni a kertész elgondolásaiba, vágyaiba, terveibe? Igazuk van-e, ha azt állítják, hogy a versailles-i parkot csakis az ő kedvükért ültették, s hogy egy pompakedvelő uralkodó jósága csakis őnekik akart fenséges lakóhelyet nyújtani? A teológia szerint az ember jóval alább való istennél, mint a legalantasabb féreg az embernél. így, magának a teológiának a bizonysága szerint, a teológia, amely nem tesz mást, mint hogy az istenség tulajdonságaival és elgondolásaival foglalkozik, a legteljesebb őrültség.

Isten nem lehet változhatatlan

Azt állítjátok, hogy isten változhatatlan! De hát akkor honnan származik az állandó változékonyság ebben a világban, amelyet az ő birodalmának mondanak? Van-e állam, amely gyakoribb és kegyetlenebb forradalmaknak van kitéve, mint ezé az ismeretlen uralkodóé? Miképpen lehet egy változhatatlan, művei állandóságának biztosítására elég hatalmas istent ama természet kormányzójának tartani, amelyben minden szakadatlanul változik? Ha egy állandó istent vélek felfedezni az emberiség számára kedvező következményekben, akkor milyen istent láthatok azokban a szakadatlanul bekövetkező szerencsétlenségekben, amelyek az emberiséget sújtják? Azt mondjátok, a mi bűneink kényszerítik istent a büntetésre; erre azt válaszolom, hogy isten a saját érveléstek szerint sem változhatatlan, hiszen az emberek bűnei késztetik rá, hogy megváltoztassa magatartását irányukban. Egy olyan lény, aki hol haragra gyűl, hol pedig megbékél, hogyan lehet állandóan ugyanaz?

A pokolbéli kínok örökkévalóságáról szóló hit-tétel kiagyalásával a teológusok megvetésre méltó lénnyé, elvetemült és céltalanul, kéjjel kegyetlen zsarnokká tették istenüket, aki rosszabb a legalávalóbb embernél

A pokolbéli kínok örökkévalóságáról szóló hittétel kiagyalói istent, akit oly jóságosnak mondanak, a legmegvetésreméltóbb lénnyé tették. A kegyetlenség az emberekben a rosszindulat végső foka; nincs érző lélek, aki ne indulna meg és ne lázadozna ama gyötrelmek hallatára, amelyeket a gonosztevők legnagyobb része elszenved; de a kegyetlenség még inkább felkelti méltatlankodásunkat, amikor alaptalan, ok nélkül való. A legvérengzőbb zsarnokoknak, a Caliguláknak, a Neróknak, a Domitianusoknak is volt valamilyen okuk arra, hogy gyötörjék áldozataikat és nevessenek szenvedésükön; vagy saját biztonságukat féltették, vagy a bosszúállás dühe fűtötte őket, vagy szörnyűséges példát akartak statuálni, vagy talán hiúságból hatalmukat fitogtatták, esetleg barbár kíváncsiságukat akarták kielégíteni. De vajon isten esetében beszélhetünk ezeknek az okoknak akármelyikéről is? Haragjának áldozatait gyötörve olyan lényeket büntet, akik valójában sem megdönthetetlen hatalmát nem veszélyeztethették, sem boldogságát nem zavarhatták meg, amelynek semmi sem árthat. Ezenkívül a túlvilági büntetés semmit sem használ az élőknek, hiszen nem lehetnek tanúi; ez a büntetés semmit sem használ az elkárhozottaknak, hiszen a pokolban már nem térhetnek meg: a megbocsátás ideje elmúlt. Mindebből az következik, hogy örökké tartó bosszúja gyakorlásában istennek csak az a célja, hogy szórakozzék és hogy gúnyolódjék teremtményeinek gyöngeségén.

Az egész emberi nemhez szólok. Akad-e a természetben olyan ember, aki elég kegyetlennek érzi magát ahhoz, hogy hidegvérrel gyötörjön nem is egy másik embert, de akármilyen érző élőlényt, ha nem fűződik hozzá haszna, érdeke, ha nem kíváncsiság hajtja, s ha nem kell tartania semmitől? Lássátok be, ó teológusok, hogy istenetek, saját érveitek szerint is, összehasonlíthatatlanul rosszabb a legalávalóbb embernél.

Talán azt hozzátok fel ellenem, hogy végtelen sértések végtelen büntetést érdemelnek. Én erre azt válaszolom, hogy nem lehet megsérteni istent, akinek boldogsága végtelen; azt válaszolom még, hogy a véges lények sértései nem lehetnek végtelenek; azt válaszolom, hogy ha isten nem akarja, hogy megsértsék, akkor nem tűrheti, hogy teremtményei örökké sértegessék; azt válaszolom, hogy egy végtelenül jóságos isten nem lehet végtelenül kegyetlen, s nem teheti teremtményeit örökéletűvé csak azért, mert gyönyörködni akar gyötrelmeikben.

Csak a legvadabb barbárság, a legalávalóbb ravaszság, a legkorlátoltabb nagyravágyás agyalhatta ki az isteni büntetés örökkévalóságáról szóló hittételt. Ha volna isten, akit sértegetni vagy káromolni lehet, akkor nem volna a földön nagyobb istenkáromló annál, mint aki azt meri mondani, hogy ez az elfajzott zsarnok az öröklétig élvezi gyenge teremtményeinek hasztalan gyötrelmeit.

A teológia nem egyéb, mint nyilvánvaló ellentmondások sorozata

Az az állítás, hogy istent sérthetik az emberek cselekedetei, mindama eszmék megsemmisítésével egyenlő, amelyeket egyébként erről a lényről a fejünkbe akarunk tölteni. Ez ugyanis annyit jelent, hogy az ember felforgathatja a világmindenség rendjét, hogy meggyújthatja a villámot istene kezében, hogy keresztülhúzhatja terveit, vagyis, hogy az ember erősebb istenénél, hogy ura saját akaratának, hogy őtőle függ, vajon kegyetlenséggé akarja-e változtatni isten jóságát. A teológia nem tesz egyebet, mint egyik kezével lerombolja azt, amit a másikkal felépít. Ha minden vallás olyan istenen alapszik, aki hol haragra gerjed, hol megbékél, akkor minden vallás mélyén egy nyilvánvaló ellentmondás rejlik.

Minden vallás egyetért abban, hogy lelkesen hirdeti az istenség végtelen bölcsességét és hatalmát; de mihelyt feltárja viselkedését, nem bukkanunk másra, mint oktalanságra, az előrelátás hiányára, gyengeségre és ostobaságra. Isten, mint mondják, a maga számára teremtette a világot, s mégsem tudta mindeddig elérni azt, hogy érdeme szerint tiszteljék érte! Isten azért teremtette az embereket, hogy birodalmában legyen alattvaló, aki tisztelettel adózik neki; s azt látjuk, hogy az emberek szüntelenül lázadnak ellene!

Isten állítólagos alkotásai semmiképpen sem bizonyítják azt, amit isteni tökéletességnek neveznek

Nem győznek hivalkodni az isteni tökéletességgel; s midőn bizonyítékokat kérünk, olyan alkotásokat mutatnak nekünk, amelyekről azt állítják, hogy e tökéletesség letörölhetetlenül ragyog rajtuk. De mindezek a művek mégis tökéletlenek és múlandók, az ember pedig, akit az istenség legcsodálatosabb remekművének tartanak, telve van tökéletlenséggel, amely miatt az őt teremtő mindenható mester nem néz rá kedves szemmel; e meglepő mű végül is oly felháborítóvá, oly gyűlöletessé válik alkotója számára, hogy kénytelen tűzre vetni. De ha az istenség legértékesebb alkotása tökéletlen, akkor miből ítélhetjük meg az isteni tökéletességet? Egy olyan mű, amellyel maga az alkotója is elégedetlen, ébreszthet-e bennünk csodálatot a mester ügyessége iránt? Az ember fizikai részének ezernyi betegség, számtalan baj s végül a halál az osztályrésze; morális része telve van hibákkal; mégis erőnek erejével azt állítják, hogy ő a legtökéletesebb lény leggyönyörűbb alkotása!

A föld valamennyi vallási rendszere szerint isten a legszeszélyesebb és a legértelmetlenebb lény

Nincs furcsább szerep, mint amelyet a világ minden táján a teológia játszat az istenséggel. Ha valóságos dologról volna szó, akkor az ember, a legszeszélyesebb és a leghatalmasabb lényt látná benne; kénytelen volna azt hinni, hogy isten csak azért teremtette a világot, mert ott akarta vívni szégyenletes harcát a teremtményeivel; hogy csak azért teremtette az angyalokat, az embereket, a démonokat, a gonosz szellemeket, mert ellenfelekre akart szert tenni, akikkel éreztetheti hatalmát. Engedi sértegetni magát, s azok elég ravaszak ahhoz, hogy felforgassák a terveit, elég makacsak, hogy ne adják meg magukat soha: s az egész história azzal a gyönyörűséggel jár isten számára, hogy megharagudhat, kiengesztelődhet, lecsillapíthat és helyrehozhatja azt a rendetlenséget, amelyet teremtményei idéztek elő. Ha már eleve olyanokká formálta volna teremtményeit, amilyeneknek lenniük kellene ahhoz, hogy elnyerjék tetszését, mennyi gondot takarított volna meg magának az istenség, vagy legalábbis mennyi fejtöréstől szabadította volna meg teológusait!

A föld valamennyi vallási rendszere szerint isten nem foglalkozik egyébbel, mint azzal, hogy rosszat tesz saját magának; úgy viselkedik, mint azok a sarlatánok, akik mély sebet ejtenek magukon, hogy megmutassák a közönségnek, mennyire használ a gyógyírjuk. De mindeddig még nem látjuk, hogy az istenség alaposan meg tudta gyógyítani azt a sebet, amelyet az emberek kezével ejtett magán.

Képtelenség azt mondani, hogy a rossz nem istentől ered

Isten mindennek a teremtője; mégis azt bizonygatják, hogy a rossz nem istentől ered. Hát akkor honnan ered? ...talán az emberektől? S az embereket vajon ki teremtette? - isten: tehát istentől ered a rossz. Ha nem olyanoknak teremtette volna az embereket, mint amilyenek, akkor az erkölcsi rossz vagy a bűn nem léteznék a világon. Istent kell tehát felelőssé tenni azért, amiért az ember ilyen romlott. Ha az embernek hatalmában áll rosszat cselekedni vagy megsérteni istent, akkor kénytelenek vagyunk ebből azt a következtetést levonni, hogy istent saját akaratából sértik meg; hogy a teremtő isten döntése alapján viszi véghez az ember a rosszat: máskülönben az ember olyan okozat lenne, amely ellenkezik a létét előidéző okkal.

Az istennek tulajdonított előretudás feljogosítja az általa megbüntetett bűnös embereket, hogy panaszkodjanak kegyetlensége miatt

Istent azzal a képességgel ruházzák fel, hogy előre lát és előre tud mindent, ami a világban bekövetkezik; de ez az előretudás nemigen válik dicsőségére, s nem is védi meg azoktól a szemrehányásoktól, amelyek az emberek részéről jogosan érhetik. Ha isten előre tudja a jövőt, vajon nem kellett volna előre látnia boldogságra szánt teremtményei bűnbeesését? Ha elhatározta, hogy megengedi ezt a bűnbeesést, akkor ezt nyilván azért tette, mert akarta, hogy az bekövetkezzék; enélkül szó sem lehetne a bűnbeesésről. Ha isten szükségszerűségből vagy kényszerűségből tudná előre teremtményeinek bűneit, akkor feltételezhetnénk, hogy igazságosságánál fogva kénytelen megbüntetni a bűnösöket; de vajon nem istentől függ-e - akinek megvan a képessége, hogy mindent előre lásson és a hatalma, hogy mindent előre meghatározzon -, hogy ne szabjon ki magának kegyetlen törvényeket, vagy meg se teremtse azokat a lényeket, akiket későbbi ítéletével büntet vagy tesz szerencsétlenné? Mit számít az, hogy isten az embereket az előre-tudásából adódó megelőző elhatározása alapján vagy pedig az igazságosságából adódó későbbi ítélete alapján szánja boldogságra vagy szerencsétlenségre? Elhatározásainak, ítéleteinek sorrendje változtat-e bármit is a szerencsétlenek helyzetén? Nincs-e joguk mindkét esetben szemrehányással illetni azt az istent, aki bár a nem-lét állapotában hagyhatta volna őket, mégis életet adott nekik, pedig nagyon jól tudta, hogy igazságosságánál fogva előbb-utóbb kénytelen lesz kiszabni rájuk büntetésüket?

Az eredendő bűnről és a sátánról szóló teológiai mesék képtelensége

„Az ember - azt mondjátok - tiszta, ártatlan és jó volt, amikor kikerült isten kezéből; de vétkének büntetéseképpen természete rosszra hajló lett." Márpedig az embernek, ha képes volt vétkezni alighogy kikerült az isten kezéből, mégsem lehetett tökéletes a természete! Miért engedte isten, hogy vétkezzék, és természete rosszra hajlóvá legyen? Miért hagyta elcsábítani, amikor nagyon jól tudta, hogy nincs elég ereje ellenállni a kísértőnek? Miért teremtette isten a sátánt, a rossz szellemet, a kísértőt? Isten, aki annyi jót akar az embereknek, miért nem semmisítette meg egyszer s mindenkorra azt a sok rossz szellemet, amely természeténél fogva ellensége boldogságunknak? Vagy miért teremtett egyáltalán rossz szellemeket, hiszen előre kellett látnia győzelmüket és az egész emberiségre gyakorolt szörnyű hatásukat? Végül, micsoda végzet az oka, hogy a rossz elv a világ minden vallásában oly határozottan felülkerekedett a jó elvén, vagyis az istenségen?

Az ördögöt, miként a vallást, a papok meggazdagodása érdekében agyalták ki

A következő naiv história egy itáliai szerzetes áldott jó szívéről tanúskodik. Egy napon ez a jóember prédikálás közben indíttatva érezte magát, hogy bejelentse hallgatóságának: hosszas elmélkedések után, istennek hála, végre megtalálta a biztos módját annak, miképpen teheti boldoggá az embereket. „Az Ördög - úgymond - csak azért kísérti meg az embereket, hogy szerencsétlenségéhez legyenek sorstársai a pokolban; forduljunk tehát a pápához, aki kezében tartja mind a paradicsom, mind a pokol kulcsait; kérjük meg, könyörögjön istenhez az egész egyház élén, hogy nyújtson békejobbot az ördögnek, vegye vissza kegyeibe és helyezze vissza magas rangjába: ez bizonyára romba dönti majd az ördög sötét terveit, amelyeket az emberiség ellen sző." A derék szerzetes talán nem értette meg, hogy az ördög a szerzeteseknek éppoly hasznos, mint isten a papoknak; kapóra jön nekik kettejük veszekedése, mert kitűnően megtalálják számításukat a két ellenség között, akiknek küzdelme biztosítja létüket és jövedelmüket. Ha az emberek nem lennének többé kitéve a kísértésnek, és nem vetkeznének többé, akkor nem lenne szükségük a papok szolgálataira. A manicheizmus (Mani perzsa vallásalapító (i. u. III. század) óperzsa és keresztény elemekből álló tanítása. - Szerk.) nyilvánvalóan minden vallás tengelye; de sajnos, az ördög, akit azért találtak ki, hogy eltereljék az istenségről a rosszindulat gyanúját, lépten-nyomon bebizonyítja nekünk égi ellenfelének tehetetlenségét vagy ügyetlenségét.

A szabad akarat ábránd

A teológusok azt hangoztatják, hogy az ember szabad, holott minden tételük arra irányul, hogy tönkretegye az ember szabadságát. Midőn igazságot akarnak szolgáltatni az istenségnek, valójában a legsötétebb igazságtalansággal vádolják. Azt állítják, hogy kegyelem híján az ember kénytelen rosszat cselekedni; s ugyanakkor azt mondják, hogy isten megbünteti, amiért nem részesítette a jócselekedethez szükséges kegyelemben!

Bármily felületesen gondoljuk is végig a dolgot, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy minden cselekedetében kényszer hatása alatt áll az ember, s hogy szabad akarata még a teológusok rendszerében sem egyéb, mint ábránd. Az embertől függ-e, hogy világra jöjjön vagy ne jöjjön világra, s megválaszthatja-e szüleit? Az embertől függ-e, hogy átvegye vagy ne vegye át szüleinek vagy nevelőinek nézeteit? Ha bálványimádó vagy mohamedán szülőktől származtam volna, tőlem függött volna-e, hogy keresztény legyek? Teológusaink mégis azt bizonygatják, hogy az igazságos isten kímélet nélkül a kárhozatra taszítja mindazokat, akiket kegyelme híján nem vezetett a keresztények vallásának ismeretére!

Az ember születése semmiképpen sem a saját választásától függ; nem kérdezik meg tőle, hogy óhajt-e a világra jönni vagy sem; a természet nem kéri ki a véleményét szülőföldje és szülei felől; eszméi, véleményei, helyes vagy helytelen nézetei szükségszerű gyümölcsei neveltetésének, amelynek nem ő volt az ura; szenvedélyei és vágyai szükségképpen következnek jelleméből, mely a természet adománya, s eszméiből, melyeket beléje oltottak; akaratát és cselekedeteit egész élete folyamán meghatározzák kapcsolatai, szokásai, ügyei, örömei, beszélgetései, gondolatai, melyek akarata ellenére támadnak benne, egyszóval azok az események és körülmények, amelyek kívül esnek hatalmán. Képtelen lévén előre látni a jövőt, nem tudja sem azt, hogy mit akar, sem azt, hogy mit fog cselekedni a mostanit közvetlenül követő pillanatban. Az embert úgy éri a vég, hogy születésének percétől halála percéig egyetlen pillanatra sem volt szabad.

Az ember, vetitek ellen, akar, mérlegel, választ, határoz; s ebből arra következtettek, hogy cselekedeteiben szabad. Igaz, az ember akar, de nem ura sem akaratának, sem vágyainak; csak olyat tud kívánni és akarni, amit kedvezőnek ítél a maga számára; nem tudja szeretni a fájdalmat és megvetni a gyönyört. Azt mondják, az ember a fájdalmat néha előbbre helyezi a gyönyörnél; de ez olyankor fordul elő, amikor azért választja a múló fájdalmat, hogy azután nagyobb és tartósabb gyönyörben legyen része. Ez esetben a nagyobb jó gondolata készteti szükségképpen arra, hogy a kevésbé jelentős jótól megfossza magát.

Nem a szerető ruházza fel hölgyét azokkal a vonásokkal, melyeket elragadtatással szemlél, következésképp nem ura annak, hogy szeresse vagy ne szeresse gyöngéd vonzalmának tárgyát; nem ura a lelkét hatalmában tartó képzelődéseknek és érzelmeknek. Mindebből világosan következik, hogy az ember nem uralkodik a lelkében tőle függetlenül ébredő akaraton és vágyakon. De az ember, mint mondjátok, ellen tud állni vágyainak; tehát szabad. Az ember akkor áll ellen vágyainak, ha az indítékok, melyek elfordítják valamely dologtól, erősebbek azoknál, amelyek feléje taszítják; de az esetben ellenállása szükségszerű. Ha valakiben erősebb a félelem a becstelenségtől vagy a büntetéstől, mint a pénz szeretete, az szükségszerűen ellenáll a vágynak, hogy megszerezze másokét.

Nem vagyunk-e szabadok, amikor mérlegelünk? De hát tőlem függ-e az, hogy tudok vagy nem tudok, bizonytalan vagyok avagy bizonyos? A mérlegelés szükségszerű következménye annak a bizonytalanságnak, amelyben cselekedetünk eredményét illetően vagyunk. Mihelyt az eredmény felől bizonyosak vagyunk vagy bizonyosnak véljük magunkat, szükségképpen határozunk; s akkor szükségszerűen cselekszünk is, aszerint, hogy jól ítélünk-e avagy rosszul. Helyes vagy helytelen ítéleteink sem szabadok; szükségképpen meghatározzák őket azok az eszmék, amelyeket környezetünktől kaptunk vagy amelyeket saját; szellemünk alakított ki.

Az ember egyáltalán nem szabad a választásában; nyilvánvalóan az kényszeríti a döntésre, hogy mit tart leghasznosabbnak vagy legkellemesebbnek a maga szempontjából. Nem szabad akkor sem, ha választását felfüggeszti; kénytelen elállni a választástól mindaddig, amíg úgy nem véli, hogy már megismerte vagy megismerni vélte az előtte álló tárgyak tulajdonságait, vagy amíg fontolóra nem vette cselekedeteinek következményeit. Azt is mondjátok, hogy az ember lépten-nyomon olyan cselekedetekre határozza el magát, amelyek ártalmasságáról meg van győződve; néha meg is öli magát: tehát szabad. Ezt tagadom. Az embertől függ-e, hogy jól vagy rosszul okoskodik? Esze és bölcsessége vajon nem egyrészt nézeteitől, véleményeitől, másrészt testi adottságától függ-e? Minthogy egyik is, másik is független az akaratától, ez semmiképp sem bizonyítja a szabadságát.

„Ha fogadok, hogy megteszek vagy nem teszek meg valamely dolgot, nem vagyok-e szabad? Nem tőlem függ-e, hogy megteszem avagy sem?" Korántsem, válaszolom én; a fogadás megnyerésének vágya szükségképpen arra kényszerít, hogy megtedd vagy ne tedd meg a szóban forgó dolgot. „De ha beleegyezem, hogy elveszítsem a fogadást?" Akkor a vágy, hogy bebizonyítsd nekem szabadságodat, háttérbe szorította benned a fogadás megnyerésének vágyát; tehát ez az indíték késztet szükségképpen arra, hogy megtedd vagy ne tedd meg a dolgot, amelyről szó volt köztünk.

De, erősködtök, szabadnak érzitek magatokat. Ez nem egyéb, mint illúzió. Ama mesebeli légy jut eszünkbe, amelyet egy nehéz kocsi rúdjára tettek, és amely boldogan hitte, hogy ő kormányozza a kocsit, holott az vitte őt. Az önmagát szabadnak hivő ember nem más, mint az ilyen légy, mert azt hiszi, ő mozgatja a világmindenség gépezetét, pedig az viszi magával őt, tudtán kívül.

Az a benső érzés, amely elhiteti velünk, hogy szabadon teszünk meg vagy nem teszünk meg valamely dolgot puszta illúzió. Ha cselekedeteink valóságos indítékaiig hatolunk, azt találjuk, hogy azok nem mások, mint a hatalmunktól mindig független akaratunk és vágyaink szükségszerű következményei. Szabadnak hiszed magad, mert azt teszed, amit akarsz; de vajon szabadon döntőd el magadban, hogy akarj-e vagy ne akarj, kívánj-e vagy ne kívánj? S vajon akaratodat és vágyaidat nem olyan tárgyak vagy tulajdonságok ébresztik fel szükségképpen, amelyek semmiképp sem tőled függenek?

A teológia csak úgy tudja elfogadtatni az istene által megengedett rosszat és igazságtalanságokat, ha felruházza ezt az istent az erősebb jogával, vagyis minden jog megsértésériek jogával, vagy ha az embereket ügyefogyott jámborságra kényszeríti

Szinte hallom a teológusok tömegét, amint mindenünnen azt kiáltozzák, hogy isten végtelenül igazságos, de igazságossága nem az emberek igazságossága. Milyen jellegű, milyen természetű hát ez az isteni igazságosság? Miként vélekedhetem az olyan igazságosságról, amely oly gyakran az emberi igazságtalanságra emlékeztet? Vajon nem zavarják-e össze az igazságosról és az igazságtalanról alkotott összes fogalmainkat, midőn azt mondják, hogy ami istenben igazságos, az teremtményeiben igazságtalan? Hogyan lehet példaképnek tekinteni egy olyan lényt, amelynek isteni tökéletessége éppen a visszája az emberi tökéletességnek?

„Isten - mondjátok - sorsunk korlátlan irányítója; szuverén hatalma, amelyet semmi sem korlátozhat, feljogosítja arra, hogy keze művéből azt csináljon, amit jónak lát; egy féregnek, mint amilyen az ember, még zúgolódni sincs joga." Ezt a dölyfös hangot nyilván a zsarnokok szolgáitól kölcsönözték, akik rendszerint ily módon fogják be az önkényüktől szenvedő alattvalók száját; ez semmiképp sem lehet egy olyan isten szolgáinak nyelve, akinek dicsérik igazságosságát; de olyan sem, amellyel felül lehet kerekedni egy gondolkodó lényen. Szolgái az igazságos istennek! Én mondom nektek, hogy még a legnagyobb hatalom sem jogosíthatja fel magát a ti isteneteket sem arra, hogy igazságtalanul bánjon akár a legalantasabb teremtményeivel. Egy zsarnok nem isten. Egy olyan isten, aki vindikálja magának a jogot, hogy rosszat cselekedjék, nem más, mint zsarnok; egy zsarnok nem példakép az emberek számára, hanem szükségképpen utálatos szörny.

Nem különös, hogy midőn igazolni akarják az istenséget, lépten-nyomon a legigazságtalanabb lény színében tüntetik fel? Ha panaszkodunk viselkedése miatt, arra hivatkozva próbálnak csendre inteni bennünket, hogy az isten az úr: ami annyit jelent, hogy isten, lévén az erősebb, nincs alávetve a közönséges szabályoknak. De az erősebb joga sért minden jogot; csak annak a vad hódítónak a szemében számíthat jognak, aki indulatától megrészegülve azt hiszi, bármit cselekedhet, kénye-kedve szerint, az általa legyőzött szerencsétlenekkel; ezt a kegyetlen jogot csak azok a vak rabszolgák tartják törvényesnek, akik szerint mindent szabad a zsarnokoknak, s akik sokkal gyöngébbnek érzik magukat, semhogy szembeforduljanak velük.

A legnagyobb bajban valami nevetséges együgyűséggel, vagy inkább a fogalmakat nyilvánvalóan összekeverve azt mondogatják az istenfélő hivők, hogy a jó isten küldi rájuk a pestist; hogy a jó isten sújtja őket a háborúval; hogy a jó isten az oka az ínségnek; egyszóval, hogy a jó isten, bár jósága egy pillanatra sem szűnik meg, akarattal és jogosan okozza nekik a legnagyobb rosszat, amit csak el tudnak képzelni! De legalább ne nevezzétek isteneteket jónak, ha rosszat cselekszik nektek; ne mondjátok, hogy igazságos, inkább azt, hogy ő az erősebb, és hogy nem tudjátok elhárítani a csapásokat, melyeket szeszélye mér rátok.

Azt mondogatjátok, hogy isten azért büntet, mert javunkat akarja. De miféle valóságos jó származhatik ebből egy olyan nép számára, amelyet elpusztítottak a járványok, tönkretettek a háborúk, megrontott elvetemült urai példája, szüntelenül kínoz a kegyetlen zsarnokok egész sorának vasjogara, megsemmisítettek egy olyan rossz kormányzat okozta szerencsétlenségek, amely évszázadokon át, unos-untalan éreztette a nemzetekkel romboló működésének hatását? A hit szeme ugyancsak furcsa szem, ha rajta keresztül hasznot lát az ember a legszörnyűbb nyomorban és a legtartósabb bajokban, a bűnökben és az őrültségekben, melyek az emberiséget oly kegyetlenül sújtják!

A Biblia által jehovának tulajdonított sok megtorlás és a megváltás nem egyéb, mint furcsa és nevetséges képzelődés, mely igazságtalan és kegyetlen istent tételez fel

Minő furcsa gondolataik lehetnek az isteni igazságosságról a keresztényeknek, akikkel azt próbálják elhitetni, hogy istenük, meg akarván békülni az önhibáján kívül, atyái hibájából vétkes emberiséggel, halálra adta saját ártatlan, bűnre képtelen fiát! S mit mondhatunk egy olyan királyról, akinek alattvalói fellázadtak, és aki önmaga megnyugtatására nem talál más módot, mint azt, hogy halállal sújtsa koronájának örökösét, aki pedig nem is ártotta bele magát az általános lázadásba? Isten, válaszolják erre a keresztények, csak azért egyezett bele fiának kegyetlen halálába, mert jóságos az alattvalóihoz, akik maguktól képtelenek eleget tenni az isteni igazságosságnak. De az idegenekhez való jósága nem jogosít fel egy atyát arra, hogy igazságtalan és kegyetlen legyen saját fiához. Mindama tulajdonságok, amelyekkel a teológia felruházza istenét, lépten-nyomon ellentmondanak egymásnak: isten egyik tökéletességének a gyakorlása mindig a másik rovására megy.

Vajon a zsidónak ésszerűbb nézetei vannak az isteni igazságosságról, mint a kereszténynek? Egy király a gőgjével magára vonja az ég haragját; Jehova pestissel sújtja ártatlan népét; hetvenezer alattvaló pusztult el azért, hogy helyrehozza annak az egyeduralkodónak hibáját, akit az isteni jóság meg akart tartani!

Keleti mese

Bagdad közelében egy szent hírű remete morzsolgatta békés napjait kellemes magányában. A környék lakosai, hogy imáiba foglalja őket, mindennap buzgón ellátták élelemmel és ajándékokkal. A szent ember nem győzött hálát adni istennek azokért a jótéteményekért, amelyekkel gondoskodása elhalmozta. „Ó, Allah - mondogatta -, mily kimondhatatlan gyöngédséggel bánsz szolgáiddal! Ugyan mit tettem én, hogy kiérdemeljem azokat a javakat, melyeket nagylelkűséged osztályrészemül juttat! Ó, egeknek ura! ó, természetnek atyja! miféle hódol'attal dicsérhetném méltóképpen atyai bőkezűségedet és gondoskodásodat! Ó, Allah! mily nagy a te jóságod az emberek gyermekei iránt!" Hálával eltelt remeténk fogadalmat tett, hogy hetedszer is elzarándokol Mekkába. A háború, mely akkoriban a perzsák és a törökök között dúlt, nem tudta eltéríteni jámbor szándékának végrehajtásától. Az istenbe vetett bizalommal eltelve felkerekedik tehát; tiszteletet parancsoló öltözékének biztos védelme alatt bántatlanul áthalad az ellenségeskedő seregek csapatai között; egyáltalán nem zaklatják, ellenkezőleg, léptennyomon tapasztalja a szemben álló katonák tiszteletének jeleit. Végül elhatalmasodik rajta a fáradtság, s kénytelen menedéket keresni a nap perzselő sugarai elől; letelepszik egy pálmaliget frissítő árnyékába: a fák gyökereit tiszta vizű patak öntözi. E magányos helyen, melynek békéjét csak a víz csobogása és a madarak csicser-gése törte meg, isten szolgája nemcsak bűvös nyugalmat, hanem nagyszerű táplálékot is talált; csak a kezét kellett kinyújtania, hogy leszedje a datolyát és a többi kellemes ízű gyümölcsöt; a patak vizével szomját oltotta; majd pedig selyemzöld pázsit hívogatta, édes pihenést kínálva neki; miután felébredt, elvégezte a rituális mosakodást; s örömteli szívvel így kiáltott fel: „Ó, Allah! mily nagy a te jóságod az emberek gyermekei iránt!" Jóllakva, felfrissülten, megerősödve és vidáman folytatja szent emberünk az útját; egy ideíg gyönyörű vidéken halad, ahol csak virágos halmok, tarka rétek, gyümölcstől roskadozó fák tárulnak a szeme elé. A látványtól elérzékenyülten újra meg újra dicséri a gondviselés ajándékozó kezét és nagylelkűségét, mely mindenütt az emberiség boldogságán munkálkodik. Kissé távolabb, néhány meredek hegy magasodik az útjába; s amint felér a csúcsra, hirtelen ijesztő látványt pillant meg; megdöbben. Végtelen síkságot lát, amelyet a tűz és a vas pusztítása teljesen letarolt; több mint százezer holttest borítja a földet, siralmas jeleként annak, hogy néhány nappal ezelőtt véres csata dúlt ezen a helyen. A sasok, a keselyűk, a hollók és a farkasok kedvükre lakmároztak a szerteszét heverő hullákból. A látvány borús gondolatokat ébreszt zarándokunkban; az ég pedig különleges kegyként megadja neki azt a képességet, hogy megértse az állatok nyelvét; s hirtelen meghall egy farkast, amint torkig jóllakva emberhússal, örvendezve így kiált fel: „Ó, Allah! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt! Bölcs előrelátásod megzavarta a gyűlöletes és számunkra oly veszedelmes emberek elméjét. A teremtményeid fölött vigyázó szemmel őrködő gondoskodásod jóvoltából nemünk e pusztítói egymás torkának esnek, s nekünk pedig fejedelmi lakomát szolgáltatnak. Ó, Allah! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt!"

A teljes könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban