Mint az Elnök Úr bejelentette, ma este arról fogok beszélni Önöknek, hogy "miért nem vagyok keresztény". Talán az lenne a legjobb, ha először is megpróbálnánk tisztázni, mit is jelent a "keresztény" szó. Manapság sok ember igen tág értelemben használja ezt a szót. Egyesek csupán olyan embert értenek alatta, aki arra törekszik, hogy jó életet éljen. Ebben az értelemben, azt hiszem, minden szektában, felekezetben vannak keresztények; de nem hinném, hogy ez a szó megfelelő értelmezése, mert azt sugallja, hogy azok az emberek, akik nem keresztények -- a buddhisták, a konfuciánusok, a mohamedánok, stb. -- nem törekszenek jó életre. Keresztény alatt nem egyszerűen olyan embert értek, aki rendesen, saját vezérelvei szerint próbál élni. Úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki kereszténynek nevezhesse magát, bizonyos mértékig rendelkeznie kell egy bizonyos típusú határozott meggyőződéssel. Ma már nincs a szónak olyan erős, tiszta jelentése, mint amilyen Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás idejében volt. Akkoriban, ha valaki azt mondta, hogy ő keresztény, mindenki tudta, mit ért ezalatt. Az illető hittételek egész sorát fogadta el, amelyeket nagy pontossággal fogalmaztak meg, s e hittételek minden egyes szavát a hívő teljes meggyőződéssel vallotta.

Ki keresztény?

Ma már ez nincs egészen így. A kereszténység meghatározásakor valamivel enyhébb feltételeket kell állítanunk. Úgy gondolom azonban, hogy van két alapvető dolog, amely mindenki számára lényeges, aki kereszténynek nevezi magát. Az első feltétel dogmatikus természetű: hinni kell Istenben és a halhatatlanságban. Ha ebben a két dologban nem hisz valaki, akkor nem hiszem, hogy jogosan nevezheti magát kereszténynek. Továbbá, mint a névből adódik, lennie kell valamiféle meggyőződésének Krisztussal kapcsolatban. A mohamedánok például szintén hisznek Istenben és a halhatatlanságban, mégsem nevezik kereszténynek magukat. Szerintem legalább abban kell hinnie egy kereszténynek, hogy Jézus, ha netán nem is volt isteni természetű, mindenesetre a legjobb, legbölcsebb ember volt, aki valaha is élt. Ha valaki még ennyit sem hisz el Jézusról, akkor szerintem nincs joga kereszténynek nevezni magát. Természetesen van a keresztény szónak egy további jelentése is, amellyel a Whitaker-féle almanachban és a földrajzkönyvekben találkozhatunk: ezekben a világ lakossága fel van osztva keresztényekre, mohamedánokra, buddhistákra, fétisimádókra és másokra; s ebben az értelemben mi mindannyian keresztények vagyunk. A földrajzkönyvek mindannyiunkat kereszténynek tekintenek, de csupán tisztán földrajzi értelemben, így azt hiszem, ezt a jelentést figyelmen kívül hagyhatjuk. Végső soron tehát, amikor elmondom Önöknek, miért is nem vagyok keresztény, akkor két dolgot kell elmondanom: először is, hogy miért nem hiszek Istenben és a halhatatlanságban; másodszor pedig, hogy miért nem tartom Krisztust a valaha is élt legjobb és legbölcsebb embernek, noha készséggel elismerem, hogy igen magas erkölcsi szinten állt.

A régi idők hitetlenjeinek sikeres próbálkozásait figyelembe véve azonban nem érhetném be a kereszténységnek ilyen rugalmas meghatározásával. Mint említettem, régebben a keresztény szónak sokkal teljesebb, tisztább értelme volt. Magában foglalta például a pokolba vetett hitet. Az örök pokoltűzbe vetett hit egészen a legutóbbi időkig a keresztény hitvallás szerves része volt. Országunkban, mint tudjuk, a Királyi Államtanács döntése óta ez már nem szerves tartozéka a keresztény hitnek, s a döntés hatására a Canterbury-i és a yorki érsekség kivált a nemzeti egyházból; de mivel országunkban vallási kérdésekben a Parlament jogosult dönteni, a Királyi Államtanács döntésének nagyobb súlya volt, mint e méltóságok szavának, s így a pokolra ma már nincs szükség a keresztény hithez. Ezért nem kötöm ki, hogy egy kereszténynek a pokolban is hinnie kell.

Isten létezése

Ami Isten létezésének kérdését illeti: kétségtelen, hogy ez nagy és komoly kérdés, és ha a teljesség igényével óhajtanék foglalkozni ezzel a kérdéssel, akkor Önöknek ítéletnapig itt kellene ülniük; nézzék el tehát nekem, ha inkább csak összefoglaló jelleggel foglalkozom a problémával. Bizonyára tudják, hogy a katolikus egyház dogmaként fektette le azt a tételt, miszerint Isten létezését be lehet bizonyítani kizárólag észérvek alapján. Ez kissé furcsa tétel, mégis az ő dogmáik egyike. Azért kellett ezt a tételt felállítaniuk, mert egy időben a szabadgondolkodók olyasmiket kezdtek el mondogatni, hogy ezek és ezek a tiszta észérvek szólnak Isten létezése ellen, de ők természetesen hitükből fakadóan tudják, hogy Isten mégis létezik. Az észérveket, indokokat hosszasan fejtegették, s a katolikus egyház úgy érezte, hogy ennek véget kell vetni. Ezért kijelentették, hogy Isten létezését puszta észérvek alapján be lehet bizonyítani, és felsorolták azokat az érveket, amelyek szerintük a bizonyítást lehetővé teszik. Természetesen számos ilyen érv van, de ezek közül csak néhánnyal foglalkozom.

Az Első Ok érve

Talán a legegyszerűbb és legkönnyebben megérthető érv az Első Ok érve. (Belátható, hogy mindennek, amit a világban látunk, oka van, és ahogyan hátrább és hátrább haladunk az okok láncolatában, egyszercsak el kell jutnunk a legelső okhoz -- ez az Első Ok --, s ennek az Isten nevet adjuk.) Ennek az érvnek, azt hiszem, manapság nincs igazán nagy súlya, mert először is az "ok" ma már nem az, ami hajdan volt. A filozófusok és a tudomány emberei behatóan foglalkoztak a dolgok okaival, s ma már a fogalom egyáltalán nem hordoz olyasfajta életszerűséget, mint régen. Azonkívül könnyű látni, hogy az az érvelés, mely szerint lennie kell egy Első Oknak, nem lehet érvényes. Kamaszkoromban, amikor igen komolyan töprengtem ezeken a kérdéseken, sokáig magam is elfogadtam az Első Ok érvét, mígnem egy napon John Stuart Mill önéletrajzát olvasva a következő mondatra bukkantam: "Apám azt tanította nekem, hogy arra a kérdésre: 'Ki teremtett engem?', nem lehet válaszolni, mert azonnal újabb kérdés következik belőle: 'Ki teremtette Istent?'". Ez az egészen egyszerű mondat egy csapásra világossá tette előttem az Első Mozgató érvének hamisságát. Ha mindennek oka kell legyen, akkor Istennek is oka kell legyen. Ha létezhet bármi, aminek nincs oka, az a valami éppúgy lehet a világ, mint Isten, az érvelés tehát nem lehet érvényes. Valójában ugyanolyan természetű, mint az a hindu nézet, mely szerint a világ egy elefánton áll, az elefánt pedig egy teknősbékán; s amikor megkérdezik a hindut: "És min áll a teknősbéka?", azt feleli: "Inkább váltsunk témát." Az Első Ok érve sem ér többet. Nincs rá ok, hogy a világ ne jöhetett volna létre ok nélkül; másfelől arra sincsen ok, hogy miért ne létezhetne öröktől fogva. Nincs rá ok, hogy feltételezzük, hogy a világnak egyáltalán volt kezdete. Az az elképzelés, hogy minden dolognak kezdete kell legyen, valójában képzelőerőnk szegénységéről tanúskodik. Ezért talán nem is vesztegetek több időt az Első Ok érvére.

A természeti törvények érve

Ott van aztán a természeti törvények érve. Ez igen népszerű érv volt a XVIII. században, különösen Sir Isaac Newton és kozmogóniája idején. Az emberek megfigyelték, hogy a bolygók a gravitáció törvénye szerint keringenek a Nap körül, s úgy gondolták, hogy Isten parancsára mozognak a bolygók pontosan ezen a módon. Ez természetesen kényelmes és egyszerű magyarázat volt, amely megkímélte az embereket attól a fáradságtól, hogy a gravitáció törvényének magyarázatát is megpróbálják megkeresni. Ma a gravitáció törvényét némiképp bonyolult módon, Einstein elméletével magyarázzuk. A gravitáció törvényéről most nem kívánok előadást tartani, mert az is jó ideig eltartana; de annyit azért elmondok, hogy ma már nincs olyan típusú természeti törvényünk, mint amilyenekből Newton rendszere felépült; tehát olyan rendszer, amelyben valamilyen, senki által nem értett okból a természet mindenhol azonos módon viselkedett. Ma már tudjuk, hogy számos dolog, amit természeti törvénynek hittünk, valójában az emberek megegyezéséből fakad. Egy méter például még a csillagközi tér legtávolabbi mélységeiben is 100 centiméterből áll. Ez kétségtelenül igen figyelemre méltó tény, de aligha neveznénk természeti törvénynek. Számos dolog, amelyet korábban természeti törvénynek tekintettünk, tulajdonképpen ilyen. Másfelől ha megnézzük, mit is tudunk az atomok viselkedéséről, azt találjuk, hogy sokkal kevésbé engedelmeskednek törvényeknek, mint korábban hitték; azok a törvények, amelyek megszabják viselkedésüket, tulajdonképpen olyan statisztikai átlagokra vonatkoznak, amilyeneket véletlen eseményekből szokás számolni. Van egy olyan törvény, mint mindannyian tudjuk, hogy ha kétszer dobunk egy dobókockával, akkor nagyjából 36 esetből egyszer fogunk két hatost dobni. Ezt mégsem tekintjük bizonyítéknak arra, hogy a kockadobás eredményét poontosan megtervezett törvény szabályozza -- éppen ellenkezőleg, ha minden esetben két hatost kapunk, akkor fogjuk gondolni, hogy az eredmény tudatosan megtervezett. A természeti törvények jelentős része éppen ilyen jellegű. A véletlen események törvényeiből eredő statisztikai átlagokról van szó, így aztán a természeti törvényekkel kapcsolatos érvelés ma már sokkal kevésbé hatásos, mint régebben volt. Természetesen ez csupán a tudomány pillanatnyi állapotának következménye, s ez később megváltozhat. Függetlenül azonban mindettől, az a gondolat, mely szerint a természeti törvények léte egy törvényhozó létezését teszi szükségessé, voltaképpen a természeti és az emberi törvények fogalmának összekeveréséből adódik. Az emberi törvények felszólítások, amelyek azt parancsolják, hogy viselkedjünk egy bizonyos módon; de vagy betartjuk őket, vagy nem. A természeti törvények azonban pusztán leírásai annak, ahogyan a dolgok valójában viselkednek, s mivel pusztán a valóságos viselkedés leírásai, nem mondhatjuk azt, hogy kell lennie valakinek, aki erre a viselkedésre utasította őket. Ugyanis ha ezt feltételezzük, akkor azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: "Miért éppen ezeket a természeti törvényeket alkotta Isten, miért nem másokat?" Ha erre azt feleljük, hogy egyszerűen a saját kedve szerint alkotta őket, minden különösebb ok nélkül, akkor azt találjuk, hogy van valami, ami nem engedelmeskedik törvényeknek, így a természeti törvények láncolata megszakad. Ha azt mondjuk, amit némely ortodoxabb teológus mond, hogy Istennek minden törvény esetében megvan az oka arra, hogy éppen azt a törvényt hozza, és nem mást -- az ok természetesen az, hogy a lehető legjobb világot teremtse (noha ezt a világ láttán nem gondolnánk) -- ha tehát volt ok az Isten által adott törvényekre, akkor Istennek magának is bizonyos törvényeknek kellett alávetnie magát, s ily módon nem jutottunk előbbre azzal, hogy bevezettük Istent, mint közvetítőt. Van egy törvényünk, amely az isteni rendelkezéseken kívül áll, azok fölött áll, így Isten nem felel meg céljainknak, hiszen nem ő a végső törvényhozó. Röviden, a természeti törvények érvének ma már messze nincs meg az az ereje, ami egykor volt. Megyek tovább az érvek ismertetésében. Az Isten létezését alátámasztó érvek változnak az idő előrehaladtával. Eleinte kemény intellektuális érvek voltak, amelyek azonban jól körülhatárolt logikai tévedéseken alapultak. A mai korhoz közeledvén az érvek egyre kevésbé intellektuálisak, s egyre többet találunk bennük valamiféle moralizáló homályosságból.

A megtervezettség érve

A gondolatmenet következő lépésében a megtervezettség érvéhez jutunk el. Mindannyian ismerjük a megtervezettség érvét: a világon minden úgy van megalkotva, hogy élhessünk ebben a világban, és ha a világ csak egy egészen picit más volna, akkor már nem élhetnénk benne. Ez a megtervezettség érve. Néha igen furcsa alakban tűnik fel; egyesek például azt állítják, hogy a nyulaknak azért van fehér farkuk, hogy könnyebb legyen lelőni őket. Nem tudom, a nyulak vajon mit szólnának ehhez az értelmezéshez. Tény, hogy a megtervezettség érve hálás tárgya a paródiáknak. Mindannyian ismerjük Voltaire megjegyzését, miszerint az orrot nyilvánvalóan arra tervezték, hogy tartsa a szemüveget. Ma már közel sem annyira fontosak az ilyen paródiák, mint a tizennyolcadik században voltak, hiszen Darwin óta sokkal jobban értjük, miért és hogyan alkalmazkodtak az élőlények környezetükhöz. Nem környezetüket alkották olyanná, hogy megfelelő legyen számukra, hanem ők idomultak környezetükhöz, s ez az adaptáció alapja. Nincs bizonyíték arra, hogy a megtervezettség is szerepet játszana a dologban.

Ha szemügyre vesszük a megtervezettség érvét, igazából bámulatos, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a világ, a benne levő összes dologgal és minden hibájával együtt, a legjobb, amit évmilliók alatt egy mindenható és mindentudó hatalom megteremthetett. Ezt nem tudom elhinni. Gondolják Önök, hogy ha mindenhatóak és mindentudóak lennének, s évmilliókat kapnának világuk tökéletesítéséhez, semmi jobbal nem tudnának előállni, mint a Ku Klux Klan és a fasiszták? Továbbá, ha elfogadjuk a tudomány alapvető törvényeit, akkor fel kell tételeznünk, hogy az emberi élet, és általában a földi élet szükségképpen ki fog halni; ez a Naprendszer pusztulásának egyik állomása lesz. A Naprendszer életének csak egy bizonyos szakaszában vannak meg azok a hőmérsékleti és egyéb feltételek, amelyek lehetővé teszik a protoplazma létezését, s voltaképpen az élet csak a Naprendszer fennállásának egy rövid szakaszában létezhet. A Hold mutatja, mivé fog válni egy napon a Föld -- hideg, élettelen kődarabbá.

Azt mondják, ezek meglehetősen nyomasztó kilátások, s van, aki úgy nyilatkozik, hogy ha ezt elhinné, nem tudna tovább élni. Ez azonban képtelenség. Senki nem aggódik igazán olyan dolgok miatt, amelyek évmilliók múlva fognak csak bekövetkezni. Még ha úgy érzi is valaki, hogy aggódik emiatt, igazából csak becsapja önmagát. Valami más, sokkal hétköznapibb dolog miatt aggódik, vagy egyszerűen rossz az emésztése; de valójában senki nem válik súlyosan boldogtalanná olyasvalaminek a gondolatától, ami millió és millió év múlva fog megtörténni a világgal. Így hát, noha lehangoló arra gondolni, hogy az élet egyszer majd kihal -- legalábbis szerintem a legtöbben lehangolónak tartják, bár néha, mikor belegondolok, mit csinálnak az emberek az életükkel, szinte vigasztalónak érzem a gondolatot --, ettől még nem válik nyomorúságossá jelenlegi életünk. Pusztán arra sarkall minket ez a gondolat, hogy inkább más dolgokkal foglalkozzunk.

Morális érvek Isten létezése mellett

Most egy lépéssel tovább megyünk abban a folyamatban, amit a teisták érvelésében megfigyelhető intellektuális hanyatlásnak nevezhetnék, s eljutunk az Isten létezése mellett szóló, ún. morális érvekhez. Önök természetesen mindannyian tudják, hogy a régi időkben három intellektuális érvet használtak Isten létezésének bizonyítására, s Immanuel Kant mindhármat elintézte A tiszta ész kritikájában. Rögtön kitalált azonban egy újabb érvet, melyet igen meggyőzőnek érzett -- ez volt a morális érv. Olyan volt Kant, mint sok más ember: intellektuális kérdésekben szkeptikus volt, erkölcsi ügyekben azonban mélyen hitt azokban az alapelvekben, amelyeket még kicsi gyerekkorában szívott magába. Ez is illusztrálja, amit a pszichoanalitikusok olyannyira hangsúlyoznak újabban: az életünk legkorábbi szakaszaiban szerzett élményeink mérhetetlenül nagyobb hatással vannak ránk, mint a későbbiek.

Kant tehát feltalált egy új, morális érvet Isten létezése mellett, s ez különböző formákban igen népszerű volt a tizenkilencedik században. Többféle formája van. Egyik megfogalmazása szerint a világon nem volna jó és rossz, ha nem lenne Isten. Hadd ne foglalkozzam most azzal, van-e különbség jó és rossz között, vagy nincs -- ez más kérdés. Inkább a következőt vetném fel: Ha biztosak vagyunk benne, hogy van különbség jó és rossz között, akkor rögtön meg kell kérdeznünk: ez a különbség Isten rendelkezésére jött létre, vagy nem? Ha Isten rendelkezésére jött létre, akkor Isten számára nincs különbség jó és rossz között, s ez esetben nincs értelme azt mondani, hogy Isten jó. Ha azt mondjuk, amit a teológusok, hogy Isten jó, akkor ez szükségképpen azt jelenti, hogy a jónak és a rossznak van valamiféle Isten rendelkezésétől független szerepe is, hiszen Isten rendelkezései jók, nem pedig rosszak; függetlenül attól a ténytől, hogy minden Isten alkotása. Ez pedig mindenképpen azt jelenti, hogy a jó és a rossz nem csupán Isten által jött létre, hanem lényegük szerint valamiféleképpen megelőzik logikailag Istent. Természetesen mondhatjuk azt is, ha kedvünk tartja, hogy van egy felsőbb istenség, aki parancsokat adott annak az Istennek, aki ezt a világot teremtette; vagy gondolkozhatnánk úgy, ahogyan egyes gnosztikusok (s sokszor éreztem ezt gondolatmenetet igen kézenfekvőnek): hogy ezt a világot tulajdonképpen az ördög teremtette egy olyan pillanatban, amikor Isten éppen nem figyelt oda. Erről még rengeteget lehetne beszélni, de most nem foglalkozom e nézet megcáfolásával.

Az igazságtalanság ellentételezésének érve

Van a morális érvnek egy másik, igen különös formája is, ami a következőképpen hangzik: Isten létezésére azért van szükség, hogy igazságot hozzon a világba. A Világegyetem általunk ismert részében nagymértékű igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor fel kell tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi szenvedésekért és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát az ily módon érvelők: kell lennie egy istennek, és kell lennie mennyországnak és pokolnak is, hogy hosszú távon igazság legyen. Ez igen különös érvelés. Ha tudományos szempontból néznénk a dolgot, így okoskodnánk: "Végül is csak ezt a világot ismerem. Nem tudok semmit a Világegyetem többi részéről, de -- már amennyire lehet bármit is mondani valószínűségi alapon -- ez a világ bizonyára jó mintavételnek tekinthető, s ha itt igazságtalanság van, akkor minden esély megvan rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha kapunk egy láda narancsot, s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felső rétegben lévő narancsok megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta lévőknek jóknak kell lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt: "Valószínűleg az egész láda egy romlott szállítmányból származik"; és ez az, amit egy tudósember is mondana a Világegyetemmel kapcsolatban. Így érvelne: "Ebben a világban nagymértékű igazságtalanságot találunk, s ez kellő alapot jelent annak feltételezésére, hogy a világot nem az igazság kormányozza; ennek következtében mint morális érv, inkább Isten létezése ellen szól, semmint mellette". Természetesen tudom, hogy az emberekre nem elsősorban az olyan intellektuális érvek hatnak, mint amilyenekről eddig beszéltem. Egyáltalán nem intellektuális érvek késztetik az embereket arra, hogy higgyenek Istenben. A legtöbb ember azért hisz Istenben, mert kisgyermek korától ezt tanították neki, s ez a fő ok.

A következő leginkább hathatós ok pedig, azt hiszem, a biztonságra törekvés, annak az érzése, hogy van egy "nagy testvér", aki gondoskodik rólunk. Ez igen lényeges szerepet játszik az emberek azon vágyában, hogy higgyenek Istenben.

Jézus személyisége

Most szeretnék néhány szót szólni egy olyan témáról, amiről szerintem általában nem kellőképpen foglalkoznak a racionalisták, s ez az a kérdés: vajon Jézus a legjobb és legbölcsebb ember volt-e, aki valaha is élt? Általában azt feltételezik, hogy ebben mindenkinek egyet kell értenie. Én azonban nem így gondolom. Jónéhány dolog van, amiben sokkal inkább egyetértek Jézussal, mint a gyakorló keresztények. Nem tudom, végig tudnék-e menni Jézussal az ő teljes útján, de sokkal tovább mennék vele, mint a gyakorló keresztények többsége. Önök bizonyára emlékeznek Jézus mondására: "Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is". Ez nem új szabály, nem új irányelv. Már Lao-ce és Buddha is megfogalmazta 5-600 évvel Jézus előtt, mindazonáltal ezt az elvet a keresztények igazából nem fogadják el. Nem kétlem, hogy a jelenlegi kormányfő [Stanley Baldwin] mélyen hívő, igaz keresztény, mégsem tanácsolnám senkinek, hogy menjen oda, és üsse arcul jobb felől. Valószínűleg kiderülne, hogy úgy gondolja: ez a szöveg csupán képletes értelmű.

Van aztán még egy dolog, amit nagyszerűnek tartok. Bizonyára emlékeznek rá, hogy Jézus azt mondta: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek". Nem hiszem, hogy valaki azt találná: ez az elv népszerű volt a keresztény országok bírói gyakorlatában. Rengeteg bírót ismertem annak idején, aki mélyen hívő, igaz keresztény volt, de egyik sem érezte úgy, hogy foglalkozása gyakorlása közben a keresztény elvekkel szemben cselekszik. Aztán azt is mondta Jézus: "A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól". Ez is igen jó alapelv. Az Elnök Úr ugyan figyelmeztetett minket, hogy nem azért vagyunk itt, hogy politikáról beszéljünk, mégsem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: a legutóbbi választási harcok éppen a körül a kérdés körül zajlottak, hogy mennyire kívánatos dolog elfordulni attól, aki tőled kölcsön akar kérni; ily módon fel kell tételeznünk, hogy az országban élő liberálisok és konzervatívok olyan emberek, akik nem értenek egyet Jézus tanításával, hiszen igen határozottan az elfordulást választották az adott helyzetben.

Van Jézusnak még egy útmutatása, amely szerintem nagyon értékes, de nem tűnik túlságosan népszerűnek keresztény barátaink körében. Azt mondja Jézus: "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek". Ez ismét csak remek irányelv, de mondom, ma nemigen gyakorolják. Amiket felsoroltam, mind nagyon jó elvek, bár kicsit nehéz betartani őket a való életben. Magam sem tudom teljes mértékben követni őket, de ez nálam végül is nem olyan súllyal esik latba, mint egy kereszténynél.

Jézus tanításának hibái

Miután elismertem az említett alapelvek kiválóságát, most néhány olyan dologról szeretnék beszélni, amely szerintem nem tanúskodik sem rendkívüli bölcsességről, sem rendkívüli jóságról, holott az evangéliumok Jézust mint különlegesen bölcs és jó személyt ábrázolják. Meg kell jegyezenem, hogy itt nem a történeti kérdéssel foglalkozom; történetileg ugyanis igen kétséges, hogy Jézus egyáltalán létezett-e, s még ha létezett is, akkor sem tudunk róla semmit. Nem foglalkozom tehát a történeti problémával, ami igen nehéz probléma egyébként. Az evangéliumokban ábrázolt Jézus-képből indulok ki, az ott elmesélt történeteket alapul véve. Itt jópár olyan dolgot találunk, ami nem tűnik különösebben bölcsnek. Jézus például azt hitte, hogy az ő második eljövetele, dicsfénytől övezve, még az akkor élt emberek életében be fog következni. Számos szövegrész van, ami ezt bizonyítja. Ezt mondja például: "Be sem járjátok Izráel városát, míg az embernek Fia eljövend." Aztán pedig: "Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában", és még rengeteg olyan hely van, ahol teljesen világos, hogy Jézus azt hitte: második eljövetele még az akkor élők egy részének életében bekövetkezik. Ebben hittek korábbi követői is, továbbá ez volt erkölcsi tanításai jó részének alapja. Amikor azt mondta: "Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől", és más hasonlókat, nagyrészt azért mondta, mert úgy gondolta, hogy második eljövetele nemsokára bekövetkezik, s ezért a szokásos mindennapi dolgok nem számítanak. Tulajdonképpen magam is ismerek néhány keresztényt, aki úgy hiszi, hogy a második eljövetel küszöbön áll. Ismertem valakit, aki halálra rémisztette gyülekezetét azzal, hogy kijelentette: a második eljövetel bármelyik percben bekövetkezhet, de aztán megnyugodtak, mikor látták, hogy az illető fákat ültet a kertjében. A korai keresztények elhitték Jézusnak az igen közeli második eljövetelt, ezért nem gondolkodtak hosszabb távra előre, például nem ültettek fákat kertjeikben. Ebből a szempontból tehát Jézus nyilvánvalóan nem volt olyan bölcs, mint bizonyos más tanítók; semmiképpen sem ő volt a legbölcsebb.

Az erkölcsi probléma

Ezzel elérkeztünk a morális kérdésekhez. Véleményem szerint Jézus morális karakterének van egy igen súlyos fogyatékossága: az, hogy hitt a pokolban. Úgy érzem, hogy senki sem hihet az örökké tartó bűnhődésben, aki valóban mélyen humánus érzületű. Az evangéliumok ábrázolása szerint Jézus egészen bizonyosan hitt az örökké tartó bűnhődésben, továbbá több helyen találkozunk a bosszúszomjas düh megnyilvánulásával azokkal az emberekkel szemben, akik nem hallgatták meg az ő prédikációit. Prédikátoroknál nem ritka az ilyen hozzáállás, a különleges kiválósággal azonban nehezen egyeztethető össze. Szókratésznál például nem találjuk meg ezt a hozzáállást. Szókratész igen szelíd és előzékeny volt azokhoz, akik nem akartak hallgatni rá; és szerintem ez a magatartás sokkal inkább méltó egy bölcshöz, mint az indulatoskodás. Önök bizonyára mindannyian emlékeznek rá, miket mondott Szókratész, mikor meghalt, és miféléket mondott általában azoknak, akik nem értettek egyet vele.

Az evangéliumokban viszont azt olvassuk, hogy Jézus így fakad ki: "Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának büntetését?" Ezt azoknak mondta, akiknek nem tetszettek az ő tanításai. Számomra ez valahogy nem igazán a legrokonszenvesebb hangnem, és még számos ilyen szöveg van a pokollal kapcsolatban. Ott van például a jól ismert szövegrész a Szentlélekkel szemben elkövetett bűnről: "a ki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik". Ez a kinyilatkoztatás mérhetetlen gyötrelmet okozott a világban, mert rengeteg ember úgy képzelte, hogy elkövette a Szentlélek elleni bűnt, és azt gondolta, hogy nem fognak neki megbocsátani sem ezen a világon, sem a másvilágon. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy olyan ember, akibe elegendő jóindulat szorult, ekkora rettegést és borzalmat hozott volna a világba.

Aztán azt mondja Jézus: "Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, a kik gonoszságot cselekesznek, és bevetik őket a tüzes kemenczébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás", és folytatja a sírásról és fogcsikorgatásról szóló okfejtést. Jön egyik vers a másik után, s az olvasó számára világossá válik, hogy kétségtelenül némi öröm van abban, ahogyan Jézus a sírást és fogcsikorgatást ecsetelgeti, különben nem ismétlődne olyan gyakran. Azután bizonyára emlékeznek Önök a juhok és a kecskék példájára; amikor Jézus majd másodszor eljön, elválasztja a juhokat a kecskéktől, és ezt mondja majd a kecskéknek: "Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre", s így folytatja: "És ezek elmennek majd örök gyötrelemre". Ilyeneket is mond: "És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. A hol az ő férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik." Ezt is többször megismétli. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szerintem ez a tan, mely szerint a bűn büntetése a pokoltűz, a kegyetlenség tana. Ez a tan kegyetlenséget hozott a világba, és kegyetlen kínzásokat hozott a világ sok-sok nemzedékének fejére. Az evangéliumok Jézusát pedig, ha úgy fogadjuk el őt, ahogyan a történetírók beszámolnak róla, részben mindenképpen felelősnek kell tartanunk e kegyetlenségért.

Vannak aztán kevésbé fontos dolgok is. Ott van a Gadarenusok disznóinak példája: nem volt túl szép dolog az ördögöket a disznókba küldeni, aztán a disznókat a tengerbe fullasztani. Vegyük figyelembe, hogy végső soron Jézus mindenható volt, egész egyszerűen elkergethette volna az ördögöket, mégis úgy döntött, hogy inkább a disznókba küldi őket. Vagy vegyük a fügefáról szóló furcsa történetet, ami mindig fejtörést okozott nekem. Emlékeznek, mi történt a fügefával? Jézus "megéhezék. És meglátván messziről egy fügefát, a mely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. ... És Péter ... monda néki: Mester nézd, a fügefa, a melyet megátkoztál, kiszáradott". Nagyon különös történet, hiszen nem abban az évszakban ért a füge, tehát egyáltalán nem lehetett a fügefát hibáztatni. Úgy érzem, hogy Jézus sem bölcsesség, sem erény tekintetében nem áll olyan magas szinten, mint néhány más történelmi személyiség. Én például Buddhát és Szókratészt feltétlenül Jézus fölé helyezném e tekintetben.

Az érzelmi tényező

Mint mondottam, nem gondolom, hogy a vallás elfogadásának valódi oka bármi kapcsolatban lenne az intellektuális érveléssel. Az emberek érzelmi alapon fogadják el a vallást. Gyakran hallani, hogy nem lenne szabad támadni a vallást, mert a vallás erényessé teszi az embereket. Ezt mondják, de én ezt nem vettem észre. Önök bizonyára ismerik ennek az érvnek a paródiáját Samuel Butler könyvében, az Erewhon Revisited-ben (Újabb látogatás Erewhonban). Ebben egy bizonyos Higgs megérkezik egy távoli országba, majd miután eltöltött ott egy bizonyos időt, léghajóval elhagyja az országot. Húsz évvel később visszatér az országba, és azt látja, hogy egy új vallás jött létre, amely őt imádja, mint a "Nap Gyermekét", és azt tartják róla, hogy a mennybe ment. Épp akkor tartják a Mennybemenetel Ünnepét, és Higgs hallja, ahogyan Hanky és Panky professzor, a Nap Gyermeke-kultusz főpapjai beszélgetnek, és azt mondják, hogy még sohasem látták a Higgs nevű embert, és remélik, nem is fogják. Higgs felháborodva odamegy a főpapokhoz, és közli velük: "Leleplezem ezt az egész csalást, és megmondom Erewhon népének, hogy csak én voltam, Higgs, egy ember, és egy léghajóval szálltam föl". A főpapok válasza: "Nem szabad megtenned, mert ennek az országnak minden erkölcse ehhez a mítoszhoz kötődik, s ha megtudják, hogy nem mentél mennybe, mind gonoszakká lesznek"; majd miután meggyőzik erről Higgset, Higgs titokban távozik.

Ez tehát az alapgondolat -- hogy mindannyian gonoszak lennénk, ha nem tartanánk magunkat a keresztény valláshoz. Nekem úgy tűnik, hogy éppen akik tartották hozzá magukat, azok közül került ki a leggonoszabb emberek nagy része. Azt a furcsa összefüggést figyelhetjük meg, hogy minél erősebb volt egy adott időszakban a vallás, minél mélyebb volt a dogmákba vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál rosszabbul alakultak a dolgok. A "Hit Korában", amikor az emberek valóban hittek a keresztény vallásban, annak minden részletében és teljességében, nos, ebben az időben működött az Inkvizíció, ekkor voltak a kínzások. Szerencsétlen nők millióit égették meg boszorkányságért, s a legkülönfélébb kegyetlenségeket vitték véghez mindenféle emberrel szemben -- a vallás nevében.

Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a szervezett egyházak következetesen elleneztek és elleneznek minden egyes kis lépést, ami egy humánusabb világ megteremtése felé vezetne: a büntető törvények minden egyes javítását, a háborúk befejezését szolgáló minden lépést, a színesbőrűekkel való bánásmód minden javítását, a rabszolgaság mindennemű csökkentését -- a világ erkölcsi előrehaladásának minden egyes lépését. Nyíltan kijelentem: a keresztény vallás, egyházakba szervezett formájában, mindig is a világ erkölcsi előrehaladásának fő ellensége volt, és ma is az.

Hogyan késleltették a fejlődést az egyházak

Talán azt gondolják, hogy túl messzire megyek, ha azt állítom, hogy még ma is így van. Azonban nem túlzok. Vegyünk csupán egyetlen tényt -- ha ezt megemlítem, egyet fognak érteni velem. Nem épp örömteli tény, de az egyházak rákényszerítenek minket, hogy megemlítsük a szomorú tényeket. Tegyük fel, hogy a mai világban egy tapasztalatlan lány hozzámegy egy szifiliszes férfihoz. Ebben az esetben a katolikus egyház azt mondja: "A házasság felbonthatatlan szentség. Vagy nem kötsz házasságot, vagy ha megkötötted, együtt kell maradnod házastársaddal. Ha pedig együtt maradsz vele, nem használhatsz fogamzásgátló módszereket, hogy megakadályozd szifiliszes gyermekek születését". Senki, akinek természetes emberi érzését nem tették még tönkre a dogmák, vagy aki erkölcsileg nem totálisan érzéketlen az emberi szenvedés iránt, nem állíthatja, hogy ez így jó és helyes, és a dolgoknak így kell továbbmenniük.

S ez csupán egyetlen példa. Se szeri, se száma azoknak a módozatoknak, ahogyan az egyház napjainkban szükségtelen és meg nem érdemelt szenvedést ró emberek tömegeire azáltal, hogy görcsösen ragaszkodik ahhoz, amit önkényes választása szerint erkölcsnek nevez. Természetesen, mint tudjuk, még ma is az egyház az egyik legnagyobb ellensége a fejlődésnek, javulásnak a világban levő szenvedés csökkentése tekintetében, mert erkölcsösségnek önkényesen bizonyos viselkedési szabályok szűk halmazát nevezi, amely szabályoknak semmi köze nincsen az emberi boldogsághoz; s ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt azért kellene csinálni, mert közelebb visz az emberi boldogsághoz, az egyház képviselői szerint ennek semmi köze a lényeghez. "Mi köze az emberi boldogságnak az erkölcsökhöz? Az erkölcsnek nem az a célja, hogy boldoggá tegye az embereket" -- mondják.

A vallás alapja: a félelem

A vallás véleményem szerint elsősorban és főképpen a félelmen alapul. Részben az ismeretlentől való rettegésről van szó, részben pedig, mint mondtam, arról a vágyról, hogy valami "idősebb testvér"-félét érezzünk magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van. Az egész dolog alapja a félelem: félelem a titokzatostól, félelem a vereségtől, félelem a haláltól. A félelem kegyetlenséget szül, így nem csoda, ha a kegyetlenség és a vallás mindig kéz a kézben járt a történelem során. Ugyanis mindkettő gyökere a félelem. Világunkban ma már kezdjük egy kicsit érteni a dolgokat, kezdjük egy kicsit a kezünkbe venni őket a tudomány segítségével, a tudományéval, amely lépésről lépésre haladt az ő útján, szemben a keresztény vallással, szemben az egyházakkal, s szemben a régi tantételekkel. A tudomány segíthet abban, hogy úrrá legyünk azon a páni félelmen, amelyben az emberiség oly sok nemzedék óta él. A tudomány arra tanít minket, s úgy vélem, a szívünk is arra tanít minket, hogy ne keressünk többé képzeletbeli támaszokat, ne találjunk ki mennybéli szövetségeseket, hanem saját erőfeszítéseinkre összpontosítsunk, azt keresve, hogy mit tehetünk itt a földön azért, hogy ez a világ egy jobb hely legyen, élhetőbb világ legyen, ne pedig olyan hely, amilyenné az egyházak tették az elmúlt évszázadokban.

Amit tennünk kell

Saját lábunkra akarunk állni, és torzítatlanul szemlélni a világot -- a jó dolgokat, a rossz dolgokat, a világ szépségét és csúfságát; olyannak akarjuk látni a világot, amilyen, és nem akarunk félni tőle. Értelemmel meghódítani a világot, nem szolgamódra alávetve magunkat borzalmainak. Az egész istenfogalom az ókori keleti despotizmusokból származik. Olyan fogalom ez, amely nagyon méltatlan a szabad emberekhez. Amikor a templomban azt halljuk, hogy az emberek megalázkodnak és nyomorult bűnösöknek nevezik magukat, ez megvetésre méltó, hitvány dolognak tűnik, amely méltatlan önmagukra valamit is adó emberi lényekhez. Fel kell állnunk, és őszintén, nyíltan kell a világ arcába néznünk. A lehető legjobbá kell tennünk világunkat, és ha nem lesz olyan jó, mint szeretnénk, végső soron akkor is jobb lesz, mint amilyenné mások tették az elmúlt történelmi korszakokban. A jó világhoz tudásra, jóindulatra és bátorságra van szükség; nincs szükség arra, hogy bűnbánóan epekedjünk a múlt után, sem arra, hogy a szabad értelmet bilincsbe verjük tudatlan emberek réges-régen kiejtett szavaival. Félelem nélküli kiállásra és szabad értelemre van szükség. Reménykednünk kell a jövőben, nem pedig örökösen visszatekintgetnünk a múltba, amely már halott, és amelyet -- ebben bízunk -- messze túlhalad majd a jövő, melyet értelmünkkel teremtünk.

Fordította: Szilágyi András (szia@enzim.hu)