P. H. Holbach
Szentek képtára

avagy
vizsgálata a kereszténység által
tisztelt és példaképül állított
személyek szellemének, magatartásának,
elveinek és érdemeinek.

(Részlet)

Mózes és az ószövetségi pátriárkák szentsége.
Ábrahám, Jákob, József

Néhány kritikus azonban kétségbe merte vonni, hogy „Mózes öt könyvé"-nek, vagyis a biblia első öt könyvének szerzője valóban Mózes. Kétségeiket arra alapították, hogy ezekben a könyvekben olyan városok szerepelnek, amelyek e nagy történetíró korában még nem is léteztek. Szó esik királyokról is, mégpedig sokkal előbb, mintsem Izraelben királyok uralkodtak volna. Végül Mózes halála és temetése is le van írva bennük. Ennek következtében néhány tudós, akiből hiányzott a kellő adag hit, úgy találta, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy Mózes volna a szerzője a neki tulajdonított írásműveknek; vagy azt állították, hogy ennek az írónak a szövegébe szemlátomást betoldottak egyet-mást a későbbi szerzők; s ez nyilvánvalóan árt e művek hitelességének. (Ezen a véleményen van Aben-ezra, Hobbes, La Pereyra, Spinoza, Simon és Jean Le Clerc stb.) A keresztények, akik megszokták, hogy a legmeghökkentőbb nehézségek fölött is jámborán szemet hunyjanak, mindazonáltal makacsul Mózest tekintik az öt könyv szerzőjének, s azt hangoztatják, ez semmi olyat nem tartalmaz, ami ne volna isteni eredetű.

Ne bocsátkozzunk erről vitába, hanem fogadjuk el a keresztények többségének általános véleményét: vagyis tegyük fel, hogy valóban Mózes írta a biblia neki tulajdonított öt könyvét. Mivel azonban a keresztény vallás számára rendkívül fontos, hogy bizonyosságot szerezzen Mózes írásainak isteni eredetéről, mivel ezeken alapul Jézus Krisztus későbbi küldetése is — röviden megvizsgáljuk, milyen mértékben adhatunk hitelt Mózesnek. Ez módot nyújthat számunkra annak megítélésére, hogy általában miként kell vélekedni az ó- és az újszövetség más isteni ihletésű alakjairól, valamint az egyház tekintélyéről, amely köztudomásúan önmagát is isteni sugallatú intézménynek vallja.

Ha megkérdezzük, miként lehet bizonyosságot szerezni Mózes isteni sugallatáról, azonnal egy sereg csodát mutatnak nekünk Mózes öt könyvében, s azt állítják, hogy ezek által isten maga bizonyította be e híres törvényhozó isteni küldetését. Ha valaki még azt is megkérdezi, vajon ki igazolja ezeket a csodákat — akkor kénytelenek azt válaszolni: maga Mózes tanúsítja, hogy szemtől szembe látta istent, hogy barátságosan társal-gott vele, hogy isten saját szavaiból kapta a törvényt, és mindenkor csak az ő kifejezett parancsai szerint cselekedett. Egyszóval, maga Mózes közli velünk, hogy csodákat művelt, amelyek isteni ihletettségét bizonyítják.

Ebből kitűnik, hogy isten sugalltjainak joguk van saját ügyükben bíráskodni. Tanúbizonyságuk érvényesnek számít abban a vallásban, melynek legfőbb elve a hit szükségessége, vagyis az, hogy nem szabad kételkedni azoknak igazmondásában, akik maguk azt állítják, hogy ők isten sugalltjai és sugallatuk bizonyságául csodákat művelnek. Nyilvánvaló, hogy az ilyen természetű bizonyítékok és ennyire gyanús tanúságok csak olyan emberek számára fogadhatók el, akikből a hiszékenység minden ítélőképességet kiöl.

E nehézségek eloszlatása végett arról biztosítanak minket, hogy Mózes nem egyetlen tanúja volt a bibliában elbeszélt csodáknak. Azt mondják nekünk, hogy ezek a csodatettek egy egész nép szeme előtt történtek. De ki közli velünk, hogy az egész zsidó nép látta Mózes csodáit? Maga isten sugalltja mondja nekünk, hogy hatszázezer ember volt csodáinak tanúja. Kijelentése szerint, senki sem minősítette hamisnak Mózes csodáit. De felmerül a kérdés: miként lehet tudni, hogy senki sem tiltakozott csodái ellen? A zsidók gyakori zúgolódása és állandó visszaesése a bálvány-imádásba, arra a gyanúra jogosít fel, hogy Mózes csodái egyáltalán meg sem történtek, vagy nem keltettek mindenkor hódolatot ebben az egyébként oly hiszékeny és együgyű tömegben. Másrészt — tekintettel Mózes természetére — a tisztán látók számára nemigen lehetett biztonságos, ha csalásnak nyilvánítják csodáit, és a papok, a zsidók teljhatalmú urai, talán nagy gonddal leplezték az izraeliták sivatagi lázadásainak igazi okait.

Ekként tehát Mózes az egyetlen biztosítékunk arra a számtalan csodára, amelyet ő maga művelt akár Egyiptomban, akár a zsidók táborában.

Erre azt kérdezhetik a hitetlenkedők: vajon Mózes milyen jogon követeli, hogy a teljesen hihetetlen és a természet erőit felülmúló cselekményeknél egyedül rá hivatkozzanak? Azt kérdezhetik: vajon ez az isten által ihletett ember nem volt-e arcátlan hazug, becsvágyó csaló, aki — mint sokan mások — varázslatokat vagy hamis csodákat művelt, hogy ezekkel keltsen tiszteletet a leleményes fogásokat nem ismerő, hiszékeny sokaságban? Végül feltehetik a kérdést: vajon Mózes — mint olyan sok fanatikus — nem áltathatta önmagát illúziókkal és nem foghatta fel isteni sugallatnak a saját ábrándjait, álmait, beteg agyának kusza képeit?

Egyházatyáink úgy oldják meg ezeket a kérdéseket, hogy azt bizonygatják előttünk: Mózes szent személy, rendkívül felvilágosult ember volt, aki képtelen illúziókkal áltatni önmagát és agyrémeknek hitelt adni, s még képtelenebb hazudni vagy becsapni honfitársait. Azt mondják nekünk, hogy Mózes egész viselkedése egyenességéről tanúskodik, és írásai mélységes bölcsességet árulnak el.

Mózes szent erkölcseire tehát megint csak nincs más bizonyítékunk, mint saját önmaga mellett szóló tanúskodása, és bármennyire érdeke volt is, hogy előnyös oldaláról mutatkozzék — kijelentései kellőképpen meggyőznek bennünket arról, hogy nem volt benne semmi olyan erény, amely az értelem szemében becsületet szerezhet bárkinek. Könyvei valójában megrögzött gonosz emberként ábrázolják. Azzal kezdi, hogy meggyilkol egy egyiptomit. E cselekedete miatt kénytelen menekülni. Egy idő múlva visszatér és fellázítja a zsidókat uralkodójuk ellen. Nyílt háborút indít ellene.. Az egyiptomiak millióit pusztítja el számos csapás által. Végül a zsidókat egy sivatagba vezeti, ahol azok ezer halállal néznek farkasszemet. Amikor fellázadnak parancsai ellen, Mózes isten nevében a legszörnyűbb kegyetlenségeket követi el velük szemben; ezrével mészároltatja le őket; vérfürdőkkel kényszeríti őket szeszélyei teljesítésére; teljes tehetetlenségre kárhoztatja, kiszolgáltatja őket a papok, azaz saját családja és törzse zsarnokságának és zsarolásának. Vallás ürügyén ádáz gyűlöletet olt izraelitáiba a környező népekkel szemben. Kötelességükké teszi, hogy embertelenek, összeférhetetlenek, vérengzők legyenek. Lopást, árulást, álnokságot parancsol nekik. Arra utasítja őket, hogy kaparintsák meg a kánaániak földjeit, azzal a mesével, hogy isten odaígérte azokat őseiknek.

Ez az isten, akit Mózes mindig megszólaltat, csak erőszakot és vérengzést parancsol. Ez az isten, hogy választott népét a neki szánt ország birtokába helyezze, nem rendelkezik más módszerrel, mint hogy általuk egész népeket irtasson ki, holott a köves Júdeánál sokkal termékenyebb területeket adhatott volna a zsidó népnek ilyen kegyetlen eszköz igénybe vétele nélkül is. Ez az isten, mindenhatósága ellenére, hol felülkerekedett, hol alulmaradt a maga rendelte háborúkban; s az izraeliták csak vég nélküli csaták révén tudnak néhány települést elragadni törvényes birtokosaiktól. Ez az isten, aki oly sok alkalommal, annyira bőkezűen ontotta csodáit, most megmakacsolja magát és a zsidóknak csak bűncselekmények árán engedi meg a letelepedést. Egy szó mint száz: Mózes istene éppoly gonosz, mint esztelen lény; és Mózes, aki állítja önmagáról, hogy „igen szelíd vala, minden embernél inkább" (Lásd Mózes negyedik könyve. XII. rész, 3. vers.) — ha egyáltalán ő Mózes öt könyvének szerzője —, nagyravágyó csaló képében jelentkezik, aki a legszörnyűbb bűnöktől sem riad vissza célja elérése érdekében, s aki vakmerőén az istenség számlájára írja mindazokat a merényleteket, amelyeket saját becsvágya követtet el egy szerencsétlen néppel.

Ami Mózes fennkölt bölcsességét illeti — néhány bűvös varázslat kivételével, amelyet az ókorban szélhámosságaikról hírhedt egyiptomi papoktól tanulhatott —, a zsidók törvényhozójának írásműveiben semmi olyan nem található, ami igazi tudományra vallana. Számos író jogosan emelte ki azokat a baklövéseket, amelyek szinte hemzsegnek az isten által sugallt szerzőnek a világ keletkezéséről szóló tanításában vagy a világmindenség teremtésének leírásában, amely Mózes könyvében nála nem egyéb dajkamesénél, amelyet manapság a leggyengébb természettudós is restellene kieszelni.

Ugyanez mondható el arról a beszámolóról, amelyet az első ember teremtéséről nyújt. Azt mondja, hogy isten az embert a föld sarából teremtette, s ez a véleménye kétségtelenül Egyiptomból ered, ahol azt állították, hogy az első emberek a Nílus iszapjából vagy sarából teremtődtek. Ami az első nőt illeti, Mózes ezt az első férfi oldalbordájából származtatta. Az így teremtett házaspárt egy kertbe helyezi, s ezt olyan folyók öntözik, amelyek nem is lehettek egy helyen. Ez a kert, amelyet a zsidók Gan-Edennek vagy Gan-Adonainak, a keresztények pedig paradicsomnak neveztek sokáig, hasztalanul tette próbára az egyházatyák elméjét, akik bolond fejjel még kutatásokat is folytattak, valódi helyének megállapítására. Ezek a jeles földrajztudósok álmatlan éjszakáktól kímélhették volna meg magukat, ha annyira józanok, hogy belátják: ez a kert sohasem létezett, legfeljebb csak egy vérbeli mesemondó képzeletében, aki a maga módján, kiszínezte mindazt, amit a Szíriában imádott Adonisz-kertekről hallott.

Bármint legyen is, Mózes írásaiból kitűnik, hogy nagy tudománya és istennel folytatott bizalmas beszélgetései ellenére, soha senkinek nem voltak képtelenebb, sértőbb, nevetségesebb fogalmai az istenségről. Ez az isten alighogy megteremtette az embert, máris romlásán fáradozik. Csapdát vet együgyűségének. Megtiltja, hogy egyék a tudás fájának gyümölcséből, halállal fenyegeti, ha vakmerően hozzányúl. Eközben megengedi, hogy az ördög megkísértse az asszonyt. Ez utóbbi megkísérti férjét, és az istenség, bár jövőbe látása folytán nyilván előre tudta a következményeket, ezért a kihágásért, amelyet legalábbis elnézett, két ősszülőnket halandósággal bünteti. S mivel az alma elfogyasztásáért rájuk kirótt kegyetlen büntetéssel nem éri be, a büntetésbe igazságtalanul valamennyi leszármazottjukat is belevonja, akik akkor egyáltalán még nem is léteztek és így nem vehettek részt vétkükben.

Ádám bűne következtében egész fajtája bűnös és szerencsétlen lesz. S ahogyan az emberi nem szaporodott, mindinkább züllött. Gaztettei annyira megsokasodtak, hogy Mózes istene, aki soha semmit nem látott előre és nem tudott megelőzni, megbánja az ember megteremtését, és ostobaságának jóvátétele végett az egész emberi nemre özönvizet küld. Isten csak Noét és családját menti meg az általános pusztulástól. Ennek a pátriárkának az a rendeltetése, hogy a Földet új emberfajjal népesítse be, amely viszont nem lesz különb a réginél. Jehova nem látta előre, hogy a Föld új lakói nem lesznek számára kellemesebbek azoknál, akiket elpusztított. Noé leszármazottai ismét bűnökbe merülnek, s hamarosan elfelejtik az istent, aki vízbe fullasztotta az emberi nemet. Egyszóval, az egész világ bálványimádóvá válik, s a hamis istenségek kedvéért elhagyja az igazi istent.

Isten pedig azt kívánja, hogy egyedül őt imádják; becsvágya érdekében hódolatra, áldozatokra van szüksége teremtményei részéről. Az emberi nem általános hűtlensége közepette tehát kiválasztja Ábrahámot, hogy feltárja előtte akaratát, s az igazhivők atyjául jelöli ki. Álmokat és látomásokat küld rá. Álomképek során szól hozzá és szövetséget köt vele; elrendeli a körülmetélést, s e nevetséges jelhez köti mindazokat a kegyeket, amelyekkel majd őt és ivadékait elhalmozza. (Lásd Mózes első könyve. XII. rész.)

Ez az Ábrahám azonban, akit isten kegyencéül választ, vajon igen erényes és a mindenható kizárólagos kegyeire teljesen méltó ember?

Abban a leírásban, amelyet Mózes ad róla, semmi olyat nem találunk, ami becsületére válik; hacsak nem a hitét, vagyis azt a készségét, hogy megtegye mindazt, amit álmai vagy látomásai sugallanak. Egy napon elhiteti önmagával, istene azt kívánja, áldozza fel egyetlen fiát; s azon nyomban nekilát, hogy valóra váltsa iszonyatos álmát. A jámbor pátriárka nem érti meg, hogy ilyen gondolatot csak agyrém sugallhat, nem pedig egy jótékonysággal és jósággal eltelt isten. A józanabb meggondolás — illetve a zsidók stílusa szerint, egy angyal — azonban idejében megakadályozza a pátriárkát, hogy végrehajtsa ezt a bűncselekményt, amelyet isteni parancsnak hitt. Ez a meggondolás mentette meg Izsákot, akitől később a kedvelt nép származott.

Ábrahám életének sok más tette során sem bizonyul méltóbbnak istene kegyére és a tisztességes emberek megbecsülésére. Amikor az éhség miatt kénytelen Egyiptomba vonulni, hogy ott keressen megművelhető földet, feleségét, Sárát, nővérének adja ki. E turpisság azzal a következménnyel jár, hogy az ország királya, aki nem ismeri Sára családi állapotát, felszarvazza Ábrahámot vagy legalábbis kísérletet tesz rá. Erre az isten megbünteti a fejedelmet és udvarát, de nem feddi meg Ábrahámot, pedig hazugsága révén egyedül ő adott alkalmat a bűnre és tette ki kísértésnek az uralkodót. A keresztény egyházatyák igyekeztek igazolni a szent pátriárka magatartását. Aranyszájú Szent János, a többi között, megdicséri Sárát, amiért ennél az esetnél, férje parancsára, elnézést tanúsított. A bibliamagyarázók minden csűrése-csavarása ellenére, a becsületes emberek kénytelenek elítélni mindkettőjüket. A ravaszok Ábrahámot „engedékeny" férjnek tartják, aki cseppet sem sajnálta kamatoztatni felesége bájait, aki pedig bizony már ugyancsak koros lehetett abban az időben. Mégis azt látjuk, hogy Egyiptom királya — a büntetés ellenére, amellyel isten tudatlansága miatt sújtotta — dús ajándékokat ad a pátriárkának és mindenféle jóval elhalmozva küldi haza országába. (Lásd ugyanott.) Ábrahám, első sikerén felbátorodva, később ugyanazzal a csellel él Abimélek, gérári király ellen, aki elraboltatja állítólagos nővérét és azután dús ajándékok kíséretében visszaadja. Bizonyos, hogy ez a visszaesés egyáltalán nem öregbíti isten kegyeltjének jó hírnevét.

Arra sincs okunk, hogy Ábrahámnak ágyasával, Hágárral szemben tanúsított kegyetlenségét csodáljuk, akit felesége szerzett neki, hogy utódok származzanak tőle. Szent pátriárkánk méltatlanul elűzi házából Izmáellal, tőle született fiával együtt. A szent ember szertelen természetének szerencsétlen áldozata már-már kénytelen végignézni gyermekük szomjan halását a sivatagban, amikor az Ábrahámnál emberségesebb úristen angyala révén egy forrást mutat az anyának, ahol a halálán levő gyermek szomját olthatta. (Lásd ugyanott, XVI. rész.)

Ezek a jellemvonások egyáltalán nem olyan jellegűek, hogy csodálatot keltsenek bennünk a pátriárka iránt, akit Mózes istenének kegyencévé, a hivők atyjává, a zsidó nép alapítójává tett. Unokaöccsének, Lótnak históriáját sem tarthatjuk épületesebbnek. Az úr angyalokat küld hozzá. A mindenható e küldöttei — a gonosz szellem példájára — megkísértik Sodorna lakóit, és szennyes vágyakat ébresztenek lelkükben. Lót, hogy megóvja az angyalok tisztaságát, két szűz leányát veti oda honfitársai prédájául. Isten tüzet bocsát alá az égből a szemérmetlen szodomitákra, akiknek neve azóta a fajtalan vágy jelölésére szolgál. Lót és családja megmenekül a pusztulástól. Felesége sóbálvánnyá változással bűnhődik, csupán azért, mert hátranézett. Pedig ez eléggé csekély bűn egy kíváncsi asszonynál, aki régi barátai sorsa iránt érdeklődik. Férje azonban — nyilván azért, hogy felesége átváltozásáért és hajléka pusztulásáért vigasztalódjék — két leányával együtt lerészegedik s vérfertőzést követ el velük. Az úr pedig ezért egyáltalán nem bünteti meg, bár előzőleg egy asszony kíváncsiságát oly kegyetlenül megtorolta. (Lásd ugyanott, XIX. rész.)

Ábrahám fiának, Izsáknak, két fia születik Rebekától; az elsőszülött Ézsau, s őt követi Jákób, akinek neve — egyes magyarázók szerint — kiszorítót jelent. Ez a Jákób, akit Mózes az úristen kegyének tárgyaként ábrázol, s akit az isten már anyja méhében is jobban kedvelt bátyjánál, valóban állandóan a csaló és a mást kitúró szerepét játssza. Holmi főzelékért, lencséért megvásárolja bátyjától Ezsautól az elsőszülöttségi jogot. Anyja támogatásával egy hírhedt hazugság segítségével becsapja atyját, és megleli a titkot, hogyan szerezze meg magának az atyai örökség javarészét. Mivel joggal fél bátyjának haragjától, akit oly kegyetlenül megsértett, pátriárkánk elmenekül hazulról. Isten azonban, aki szentesíti csalárd és becstelen viselkedését, látomásokat küld rá, s bejelenti annak a nemzetnek jövendő nagyságát, amelynek ő lesz az ősatyja. A jámbor Jákób két nővért vesz feleségül, s mivel két asszonnyal sem éri be, még Bilha szolgálóval is kikezd. Hamarosan összezördül apósával, akit becsapott. Suttyomban távozik, s magával visz mindent, amit csak tud. Visszatér apjához, Izsákhoz. Bátyja, aki nála sokkal becsületesebb, amikor találkozik vele, nagylelkűen megbocsátja valamennyi gonosz csínyjét. Egy szó mint száz: a szegény Ézsau, akit isten eltaszított, mindenütt nemes szerepet játszik, a szent emberként feltüntetett Jákób pedig aljas gazfickóként jár el. (Lásd ugyanott XXV., XXVII., XXVIII. rész.)

Jákób egyik fiát, Józsefet, akit irigy fivérei eladnak, Egyiptomba viszik és egy pap vásárolja meg. Alomfejtő művészetével hírnevet szerez. Mivel szerencsésen megmagyarázza a fáraó fura álmait, az uralkodó első miniszterévé és kincstárnokává nevezi ki. E magas tisztében József, nemhogy a tömegek boldogságán vagy sorsuk enyhítésén fáradozna, minden lehetőséget megteremt urának, hogy alattvalóinak valamennyi javát megkaparintsa, őket végső nyomorúságba döntse és rabszolgáivá tegye. Ilyen gyűlöletes módszerekkel tette emlékezetessé hivatali működését ez a pátriárka. Teljes joggal hihetjük, hogy uralkodása révén közutálat tárgya lett, s az egyiptomiaknak semmi okuk sem lehetett arra, hogy örüljenek kormányzatának, hiszen szörnyű politikája a zsarnok hatalmának szolgáltatta ki személyüket és minden vagyonukat. (Lásd ugyanott, XLV. rész.)

Ilyenek tehát a zsidóság pátriárkáinak, legendás hőseinek erkölcsei. Ezek azok a személyek, akiket Mózes isten barátaiként tüntet fel előttünk, s akiket a keresztények nagy szentek gyanánt tisztelnek. Habár e nagy emberek becses személyeknek látszottak az isten által sugallt törvényhozó szemében, s tisztelet tárgyai a hit által elvakított szenteskedők számára — mindenképp gyűlöletesek és megvetésre méltóak mindazok számára, akik az értelem révén megtanulták, miként kell megkülönböztetni a jót a rossztól, a bűnt az erénytől.

Az efféle hősök egyébként méltóak voltak Mózeshez. Illettek egy olyan szélhámos céljaihoz és jelleméhez, aki maga sem ismerte az erkölcs legnyilvánvalóbb elveit. Erről már a róla rajzolt képből is ítéletet mondhatunk, s nem kell egyebet tennünk, mint figyelemmel vizsgálnunk a neki tulajdonított írásokat. Ezt a szent törvényhozót terveiben bátyja, Áron támogatta, akit ama nép főpapjául nevezett ki, amelynek élére önmagát állította. (Lásd Mózes második könyve. IV. rész; Mózes harmadik könyve. VIII. rész.) Fivére segítséget nyújtott csodatetteihez, s Mózes magyarázója vagy prófétája volt. Mózes ugyanis dadogott, mert isten, aki annyi csodát művelt vele, az értelmes beszéd képességével nem áldotta meg. Isten, a maga kifürkészhetetlen céljaira, olyan embert választott szócsövéül, aki nem tudott beszélni. Tehát Áron közölte a zsidó néppel azokat a jóslatokat, amelyeket Mózes Jehovától kapott. Eközben azt is láthatjuk, hogy Mózes e prófétája visszaélt hivatali méltóságával. A főpap ugyanis, aki nem volt eléggé szilárd a vallás elveiben, fivére távolléte alatt engedett az izraeliták kéréseinek, akik a tengernyi csoda ellenére sem mondtak le az egyiptomiak bálványimádásáról, s ízlésüknek megfelelően aranyborjút, Ápiszt készíttetett és ők — saját bevallása szerint — imádták azt. (Lásd Mózes második könyve. XXXII. rész.) Miután Mózes leszállt a hegyről, ahol az úristennel tanácskozott, megelégedett annyival, hogy fivére szemére vesse bűnét, népe iránt azonban kevésbé volt elnéző, és szenteskedő módon huszonhétezer izraelitát koncoltatott fel a levitákkal, hogy vér-ontásával tegye jóvá ezt a bűncselekményt. (Lásd ugyanott.)

Bár Mózes az isten nevében szigorúan megtiltotta, hogy a zsidók hitetlen nőkkel házasodjanak, jómaga, akárcsak a zsarnokok, akik nemigen törődtek a mások számára hozott törvényeikkel — megtartott egy Czippóra nevezetű midiánita vagy etióp nőt. (Lásd Mózes második könyve. II., IV. rész.) Áron és Miriám, Mózes nővére, éltek az alkalommal és szemrehányással illették a szent törvényhozót. Isten azonban aki kétféle mértékkel mér s aki nem akarja, hogy a szentekről éppúgy ítélkezzenek, mint a többi emberről, azzal a csodatevő hatalommal ruházta fel szolgáját, Mózest, hogy nővérét bélpoklossággal fertőzze meg. Ez a büntetés felnyitotta Áron szemét. Beismerte hibáját, bocsánatot kapott és Miriám gyógyulását is kieszközölte. Kibékült fivérével, aki engedékenynek mutatkozott, mivel szüksége volt rá. Isten azonban nem volt ennyire elnéző azokkal az izraelitákkal szemben, akik vakmerőén midiánita nőkkel érintkeztek. Azt láthatjuk ugyanis, hogy Fineás, Áron unokája, szent buzgalomtól hevítve, megölte Zimrit, Izrael egyik nemzetségfőjét, mert viszonya volt egy idevalósi asszonnyal; ez a gyilkosság annyira kedvére volt istennek, hogy Fineásnak és ivadékainak biztosította a főpapi méltóságot. (Lásd Mózes negyedik könyve. XXV. rész.)

Mózes ugyan — mint láthattuk — írásaiban azt állítja sajátmagáról, hogy ő a „legszelídebb ember", hamarosan azt tapasztaljuk, hogy ez a szelídség eltűnik és a legkönyörtelenebb bosszúvágy váltja fel, valahányszor bárki vakmerően ellenkezni mer vele. Ilyenkor isten sohasem mulasztotta el, hogy valami nagy csodát ne tegyen, hű szolgája megbosszulására. Kóré, Dáthán és Abirám fellázadt Mózes és Áron zsarnoksága ellen, s isten haragja lesújtott a zendülőkre: megnyitotta a földet, és egész háznépükkel együtt elnyelte őket; kétszázötven hívüket pedig ugyanakkor tűz emésztette el. Sőt mi több: mivel a nép zúgolódott ennyi kiváló személyiség halála miatt, isten, aki haragját sohasem fékezi, amikor barátainak megbosszulásáról van szó, az égből tüzet küldött alá, s ez tizennégyezerhétszáz embert pusztított el. (Mózes negyedik könyve. XVI. rész)

Mindezek a Mózes írásaiból származó adatok szemlátomást elegendőek ahhoz, hogy bebizonyítsák előttünk: isten e kedveltje az egyik leggonoszabb ember volt, aki valaha a Földön élt. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy viselkedését az istenség parancsai szabályozták, akkor erre ezt feleljük: istenkáromlás és szélhámosság, egy igazságossággal, bölcsességgel és jósággal eltelt lénynek ilyen magatartást tanúsítani, amelyet a legvadabb zsarnok is szégyellene. Ha valaki azt állítja, hogy az isteni igazság egyáltalán nem hasonlít az emberek igazságához, akkor mi azt feleljük: ha ez így van, akkor az isteni igazságról adott kép csak arra való, hogy teljesen elhomályosítsa a társadalom számára oly szükséges emberi igazságról alkotott elképzeléseinket. Ha pedig valaki azt hangoztatja, hogy istennek hatalma van tetszése szerint cselekedni teremtményeivel és bosszúját addig fokozni velük szemben, ameddig azt helyesnek tartja — akkor erre azt válaszoljuk, hogy ezzel az állítással az ószövetség istenét a leggyűlöletesebb zsarnokként és alattvalói szeretetére méltatlan lényként ábrázolják.

Így tehát az a kép, amelyet Mózes istenéről nyújt, nyilvánvaló istenkáromlás; azok az erkölcsök, melyeket legendás hőseinek tulajdonít, alávaló vagy megvetendő egyéneknek tünteti fel őket; az a viselkedés, amellyel önmagát ruházza fel, az emberi nem ellenségének mutatja, akit őrültség vagy bűnös szándék nélkül nem lehet az emberiség javát akaró istenség szócsövének tekinteni. Röviden: Mózesnek és pátriárkáinak szentségét egyáltalán nem bizonyítják azok az írások, amelyeknek szerzőjéül őt tekintik.

(P. H. Holbach: Szentek képtára (Kossuth könyvkiadó, 1966.), 1. fejezet
(A mű eredeti címe: Tableau des saints. Londres 1770.))