Leonard Mlodinow: Feynman szivárványa

Odakint a nap ragyogó fényben füröszti a pálmafákat, de ez már nem a nyár tikkasztó napsütése. Előbukkantak a dombok, a barnán áttört a zöld, a barátságosabb téli időszak közeledtével megújult a dombok növényzete. A professzor talán eltűnődik, vajon hányszor látja még, amint a zöld felváltja a barnát; tudja, hogy a betegség előbb-utóbb elviszi. Szereti az életet, de a természeti törvényekben hisz, nem a csodákban. Amikor - még 1978 nyarán - felismerték, hogy a rák egy ritka fajtájában szenved, végigtanulmányozta az idevágó szakirodalmat.

A leírások szerint 10 százaléknál kevesebb volt a valószínűsége annak, hogy valaki ezzel a betegséggel 5 évnél tovább húzza. S tíz évig jóformán senki sem marad életben. Ő a negyedikben járt.

[...]

Mindazon kérdések közül, amelyeket Feynmannak feltettem, mindig a végső kérdés érdekelt a legjobban: kicsoda Feynman mint ember - hogyan befolyásolta kutatói munkája a személyiségét?

Nem tetszett neki ez a kérdés - túlságosan pszichologizálónak tartotta.

De válaszolt rá.

Miután tudtam, mennyire bosszantják a pszichológiai kérdések, ezt rendkívüli ajándékként fogtam fel. Arra intett, hogy akármilyen nagy jelentőséget tulajdonítsanak is a sikernek, végső soron mégsem az számít.

Még azt sem tudom, mit jelent tulajdonképpen, hogy az ember mint személy kicsoda. Hallom, amint némelyek olyasmiket mondanak: „Ki kell derítenem, ki vagyok valójában." Fogalmam sincs, miről beszélnek. Annyi bizonyos, hogy rengeteget megtudtam magamról, amikor biológiát tanultam. Tudom, hogyan vagyok összerakva. Nagyon jó elméletem van arról, hogy hogyan működöm mechanikai szempontból. De ez nem önmagunk személyes szinten való értelmezése.

Annyit mondhatok, hogy tudós vagyok. Élvezetet találok a felfedezésben. Nem az ad élvezetet, hogy az ember valami újat teremt, hanem az, hogy rábukkan valami olyasmi gyönyörűségre, amely mindig is ott volt. A tudományos dolgok tehát az életem minden területét befolyásolják. És sok mindennel kapcsolatban kihatnak az attitűdömre. De nem tudom, hogy melyik a ló és melyik a szekér. Azért, mert integrált személyiség vagyok. És képtelen vagyok megmondani, hogy például a kétkedésre való hajlamom miatt érdekel-e a tudomány vagy a tudományos munkám-e az oka annak, hogy hajlamos vagyok a kétkedésre. Az ilyesmit lehetetlen eldönteni. De mégis tudni akarom, mi az igazság. Ezért vizsgálom meg a dolgokat. Hogy lássam és megértsem, mi történik.

Elmesélek magának egy történetet. Tizenhárom éves koromban találkoztam egy lánnyal, Arlene-nel. Ő volt az első barátnőm. Sok éven átjártunk együtt, először nem olyan komolyan, aztán komolyabban. Szerelem lett belőle. Tizenkilenc éves koromban eljegyeztük egymást, és 26 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Nagyon szerettem. Együtt nőttünk fel. Én megváltoztattam őt a felfogásommal, a racionalitásommal. Ő pedig megváltoztatott engem. Sokat segített nekem. Megtanított rá, hogy az embernek néha irracionálisnak kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy legyen agyatlan, hanem hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben kell gondolkodni, és vannak olyanok, amelyekben nem.

A nők mindig is nagy hatással voltak rám, és ha ma jobb ember vagyok, mint voltam, azt nekik köszönhetem. Ők képviselik az érzelmeket az életben. És ma már belátom, hogy az is nagyon fontos.

Nem fogom itt pszichoanalizálni magamat. Néha jó, ha az ember ismeri magát, néha meg nem. Amikor nevetsz egy viccen, és elgondolkodsz azon, miért is nevettél, esetleg rájössz, hogy nem is volt benne semmi vicces, egyszerűen hülyeség, és abbahagyod a nevetést. Nem kéne ezen gondolkozni. Én ahhoz tartom magam, hogy ha boldogtalan vagy, akkor gondolkodj. De ha boldog vagy, akkor ne. Minek elrontani? Alighanem valami nevetséges okból vagy boldog, és csak elrontod, ha belegondolsz.

Arlene-nel boldog voltam. Néhány éven át boldog házasságban éltünk. Aztán meghalt tbc-ben. Már akkor tudtam, hogy tbc-je van, amikor összeházasodtunk. A barátaim azt mondták, hogy ne vegyem el - mivel tbc-je van, nem kell elvennem. De én nem kötelességtudatból vettem el. Hanem azért, mert szerettem. A barátaim valójában attól tartottak, hogy elkaphatom a betegséget. De nem kaptam el. Nagyon vigyáztunk. Tudtuk, hogy honnan jönnek a baktériumok, és nagyon óvatosak voltunk. A veszély valóságos volt, de nem kaptam el.

A tudománynak például hatása volt arra is, hogy hogyan viszonyulok a halálhoz. Nem őrjöngtem a dühtől, amikor Arlene meghalt. Kire is lehettem volna dühös? Istenre nem lehettem, mert nem hittem benne. És az ember nem lehet dühös néhány baktériumra, ugye? Nem volt hát bennem semmi harag, és nem akartam bosszút állni. És lelkiismeret-furdalásom sem volt, mert semmit sem tehettem a halála ellen.

Nem aggaszt, mi vár rám a mennyben vagy a pokolban. Ezzel kapcsolatban van egy elméletem, amely szerintem a tudományos munkámból fakad. Hiszek a tudományos felfedezésekben, következésképpen a magamról alkotott képem is konzisztens. Most jöttem ki a kórházból, és nem tudom, mennyi időm van még hátra. Előbb vagy utóbb ez vár mindannyiunkra. Mindenki meghal. Csak az a kérdés, hogy mikor.

De Arlene-nel egy ideig tényleg boldog voltam. Megkaptam az élettől mindent. Arlene után a fennmaradó éveimnek már nem kellett olyan jóknak lenniük, tudja, mert egyszer már megkaptam mindent.

[...]

Feynman a rákkal harcolva 1986 és 1987 októberében két további operációnak is alávetette magát. A legutolsó, negyedik műtét után nehezen állt talpra. Gyenge volt, fájdalmak gyötörték, és gyakran elfogta a depresszió. De a fizika még mindig visszavisszaadta az életkedvét. Folytatta kvantum-színdinamikai előadásait. És élete utolsó hónapjaiban rászánta magát, hogy közelebbről is megismerkedjen a húrelmélettel. Murray tartott neki minden héten „magánszemináriumot".

1988. február 3-án, egy szerdai napon bement a Kaliforniai Egyetem Los Angeles-i orvostudományi központjába. Nem tudta, mennyire súlyos az állapota, de erre a kórházban hamar rájöhetett. Már csak egy veséje volt, és az is felmondta a szolgálatot. Az orvosok állandó dialízist ajánlottak, de a géphez kötve már szinte semmit sem csinálhatott volna. Nem akart így élni. Elutasította ezt a kezelést. Elfogadta, hogy morfiumot adjanak neki a fájdalom ellen, meg oxigént, és felkészült a következményekre. Azt mondta, úgy tekinti, ami rá vár, mint az utolsó felfedezését: most majd kideríti, hogy milyen meghalni. Mint egy barátjának elmondta, már hétéves korában rájött, hogy ez egyszer bekövetkezik majd, ezért nem látja be, most miért kezdene ágálni ellene. Biztos érdekes tapasztalat lesz ez is.

Fokozatosan hagyta el az élet. Először beszélni nem tudott már, aztán megmozdulni, végül nem tudott lélegezni. 1988. február 15-én megtette a maga utolsó felfedezését, alig néhány hónappal a hetvenedik születésnapja előtt. Tíz évig élt az után, hogy kiderült a betegsége, jóval túlszárnyalva azokat az esélyeit, amelyekkel akkoriban számot vetett. És elég sokáig ahhoz, hogy elkerülje a legrosszabb: megérte, hogy a kislánya, Michelle felnőtt.

(Részlet Leoard Mlodinow: Feynman szivárványa - Szépség a fizikában és az életben című könyvéből.)