Teremtés vagy evolúció?

George S. Bakken, Indiana State University

Kevesen tudják, hogy Charles Darwin eredetileg papnak készült, amikor Cambridge-ben hittudományt tanult; amikor pedig meghalt, az anglikán egyház a Westminster apátságban temette el, Isaac Newton sírja közelében. Sok tudós erősen vallásos, de a Bibliában leírt teremtéstörténetet olyanformán értelmezi, ahogyan Newton értelmezte, mint az Thomas Burnettnek 1681-ben írt leveléből kiderül:

Ami Mózest illeti... ő a valóságot a hétköznapi emberek felfogásához illeszkedő nyelven írta le... Amikor a természetes okok kéznél vannak, akkor Isten eszközként felhasználja őket cselekedeteihez, de nem hiszem, hogy ezek elegendőek lennének a teremtéshez...
A kereszténység uralkodó irányzata tökéletesen elfogadhatónak találja azt, hogy az eredetünket vizsgáló tudománynak azokkal a természeti törvényekkel kell megmagyaráznia a teremtést, amelyeket Isten "eszközként használhat cselekedeteihez". Ezeknek a magyarázatoknak mechanisztikusaknak kell lenniük, ez azonban nem jelent ateizmust. Az isteni beavatkozást nem lehet felhasználni arra, hogy egy algebrafeladat megoldásának egyik lépését megindokoljuk vele, de ettől még az algebra nem ateista dolog.

A "tudományos teremtéstan" (kreacionizmus), amelyet Dr. Duane Gish és a Teremtéskutató Intézet (a továbbiakban TKI) [Institute for Creation Research, ICR] más tagjai képviselnek, a Genezis szó szerinti, fundamentalista értelmezésével súlyosan eltorzítja mind a tudományt, mind a kereszténységet, és mindkettő vezető alakjai részéről komoly ellenállással találkozik. 1986-ban 72 Nobel-díjas tudós és 23 tudományos társaság (melyek aktív tudósok tízezreit képviselik) egy ún. amicus curiae (önzetlen tanácsadói) iratot juttatott el az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához, kifejezve ellenzését azzal kapcsolatban, hogy a Biblia szó szerinti értelmezését tudományként oktassák az iskolákban. Egy korábbi per során az arkansasi püspökök, valamint az egyesült metodista, az episzkopális, a római katolikus, az afrikai metodista episzkopális, valamint a presbiteriánus egyházak vezető tisztségviselői, továbbá számos más egyházi és vallási csoport vádat emelt Arkansas állam ellen, megakadályozandó a "tudományos teremtéstan" oktatását, mert az az iskolákban bizonyos fundamentalista tanok tanítását segítené elő. A bíróság a teremtéstan oktatását lehetővé tevő arkansasi törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította, s ahogyan William R. Overton bíró írja:

"Tisztán és egyértelműen arra irányuló próbálkozásról volt szó, hogy a bibliai teremtéstörténetet felvegyék az állami iskolák tantervébe." [II. szakasz]

"A bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a 4(a) alatt megjelölt 'teremtéstudomány' kimondatlan referenciája a Teremtés Könyvének első tizenegy fejezete... A 4(a)-ban szereplő fogalmak a Genezis fundamentalista, szó szerinti értelmezését jelentik." [III. szakasz]

"A kreacionisták módszere nem az, hogy veszik az adatokat, mérlegelik azokat a neki ellentmondó tudományos módszerekkel szemben, ezután pedig levonják a következtetéseket... Ehelyett a Teremtés Könyvének szó szerinti értelmezéséből indulnak ki, és megpróbálnak tudományos alátámasztást találni hozzá." [IV(C). szakasz]

"A teremtéstudomány mellett felhozott bizonyítékok csaknem kizárólag az evolúcióelmélet diszkreditálására irányuló erőfeszítésekből állnak, azáltal, hogy előrángatnak és leporolnak olyan adatokat és elméleteket, amelyek évtizedek óta a tudományos közösség előtt vannak. A kreacionisták által hangoztatott érvek nem új tudományos bizonyítékokon alapulnak..." [IV(D) szakasz]

Tudományos döntések

Talán nem felesleges, ha megnézünk néhány példát arra vonatkozóan, hogy a tudományos döntéshozatali folyamat vajon miért zárult azzal az eredménnyel, hogy a tudósok az evolúciót fogadták el, nem pedig a "tudományos teremtéstant".

A tudósok úgy közelítik meg a problémákat, hogy először kitalálnak egy sor spekulatív hipotézist, aztán tesztelés céljából kiválasztanak egy kritikus esetet, amelynél a különböző hipotézisek más-más megfigyelési eredményt jósolnak. Megteszik a megfigyelést, és a helytelen jóslásokat tévő hipotéziseket elvetik vagy módosítják. Azokat a hipotéziseket, amelyeket a megfigyelések megerősítettek, egy elmélet megfogalmazására használják fel, amely magasabb szintű magyarázatot ad a jelenségekre. Az elméletek idővel változhatnak, még a legelfogadottabbak is. Newton mozgáselméletét például helyesnek hitték mindaddig, amíg ki nem derült, hogy nagyon nagy sebességeknél és erős gravitációs terekben nem érvényes. Einstein relativitáselmélete azután meghaladta és magába foglalta a newtoni elméletet.

A jóslások és a megfigyelések gyakran közvetettek, hiszen a tudományos elméletek gyakran szólnak olyan dolgokról, amelyek mikroszkopikus méretűek vagy időben, ill. térben távol vannak. Az elektron például túl kicsiny ahhoz, hogy közvetlenül megfigyeljük, de az a feltevés, hogy elektronok léteznek, az elektronikus eszközök viselkedésének helyes előrejelzéséhez vezet, stb. Hasonlóképpen az élővilág történetét nem lehet megismételni, de az a feltevés, hogy evolúció zajlott, lehetővé teszi számos megkövült maradvány, biokémiai struktúra, stb. helyes előrejelzését. Marad tehát némi apró bizonytalanság mind az elektron, mind az evolúció valóságosságát illetően, de mindkettőt elfogadjuk, mint az ésszerű kételkedésen túl lévő, gyanún felül álló dolgokat.

"Teremtéstudomány" és evolúciós modellek

Az evolúció nem jelenti mindennek a tanulmányozását, és nem foglalkozik a világmindenség eredetével. Röviden: a szerves evolúció elmélete szerint minden élőlény rokona egymásnak azáltal, hogy mindannyian egy vagy nagyon kis számú eredeti sejtből származnak. Egy sor folyamat révén, többek között véletlenszerű változások, majd a sikeres változatok természetes kiválogatódása által új formák keletkeztek, és a fajok száma igen hosszú ideig egyre csak növekedett. A kreacionisták általában nem írják le világosan tudományos teremtéstani "modelljeiket", de tipikus felfogásuk összefoglalása megtalálható a TKI Acts and Facts című kiadványának 1980. júliusi számában. Megegyezik a Genezis egyik szó szerinti értelmezésével.

Földtörténet: 4,5 milliárd év vagy 6000 év?

A TKI véleménye a Föld koráról egészen egyértelmű: "Az egyetlen módszer a Föld korának meghatározására az, hogy Isten megmondja nekünk, hogy az mennyi. És mivel meg is mondta nekünk, nagyon világosan, a Szentírásban, hogy több ezer év és nem több, ez kell legyen a Föld mindenféle kronológiájának kiindulópontja" (H. M. Morris: The Remarkable Birth of Planet Earth [A Föld bolygó csodálatos születése] 94. o.). Ennek alátámasztására a kreacionisták számos "kormeghatározási" módszert alkalmaznak, olyanokat, amelyek hibája jól ismert. Sok módszerük például ciklikus folyamatokon alapul, tehát olyanokon, amelyek az óra kismutatójához hasonlóan viselkednek. Az óra által mutatott idő 12 óránként újra kezdődik, ezért naptárként nem használható. Ugyanezen okból a ciklikus folyamatokat sem lehet a Föld korának megbecslésére felhasználni.

Számos jel utal arra, hogy a Föld nagyon öreg. A Wyoming állambeli Green River folyónál 6 millió lemezből (váltakozó márga- és kerogénrétegekből) álló, palaszerű kőzetet találtak. A rétegeket alkotó részecskék mikroszkopikus méretűek, és tökéletes nyugalomban lévő vízben is napokig tart, míg leülepednek. Hasonló réteges szerkezetű üledékek ma is képződnek, és tudjuk, hogy egy-egy ciklus 1 évet jelent. Ahhoz, hogy a Green Rivernél talált lerakódás a Genezisben leírt özönvíz során kialakuljon, másodpercenként kellett volna 1 rétegnek képződnie! A TKI földtörténetének 6000 éve alatt minden nap 3 rétegnek kellett volna képződnie. És ez a lerakódás csupán egy vékony réteg a Föld teljes geológiájában. Egy másik jel, ami az öreg Földre utal, a radioaktív anyagok jelenléte a sziklákban. Az, hogy egyáltalán jelen vannak ilyen anyagok, azt mutatja, hogy a Föld nem létezett mindig, valamikor keletkezett. Azonban az 1000 év és 100 millió év közötti felezési idejű 48 izotóp közül - amelyeknek itt kellene még lenniük, ha a Föld valóban csak néhány ezer éves - csupán kilenc fordul elő a sziklákban, s ezek közül három hosszabb felezési idejű izotópok bomlása során keletkezik, ötöt a kozmikus sugárzás hoz létre, egy pedig az urán által kibocsátott neutronok hatására keletkezik. A 100 millió évnél hosszabb felezési idejű 23 radioaktív izotóp közül azonban mindegyik megtalálható a sziklákban.

Mivel mind a rétegképződést, mind a radioaktív bomlást jól értjük, felhasználhatjuk őket pontos és egységes kormeghatározásra is. P. E. Olsen például New Jersey-ben, a Newarki-medencében vizsgált 40 millió év alatt lerakódott üledékeket, és kiváló egyezést állapított meg a radiometriás korok és a rétegszámlálás alapján meghatározott korok között (lásd Science, 234:842-848, 1986). Még figyelemre méltóbb, hogy az üledékek rétegvastagságainak szabályos változásait összefüggésbe tudta hozni a Földnek azokkal a mozgásaival, amelyek naptárunkat és óránkat meghatározzák. Olyan változásokat mutatott ki, amelyek 25 000, 44 000, 100 000, 125 000 és 400 000 évenként periodikusan ismétlődnek. Ezek a periódusok megegyeznek a Föld Nap körüli mozgásában megfigyelhető szabálytalanságok, az ún. Milankovich-féle ciklusok periódusidejével (jelenleg 21 000, 41 000, 95 000, 123 000 és 413 000 év, de némileg változnak közelben elhaladó csillagok, stb. miatt). A Milankovich-féle ciklusok befolyásolják a földfelszínt elérő napsugárzás mennyiségét. A napsugárzás változása pedig nyilvánvalóan ennek megfelelő változásokat okoz a csapadék mennyiségében és az üledékképződésben.

Az Özönvíz hozta-e létre a fosszilis leletanyagot?

A tudósok először azt a hipotézist vették fontolóra, hogy esetleg a Genezisben leírt özönvíz felelős a geológiai rétegződésért és a fosszilizálódott (megkövült) leletanyagért. Ez valóban megmagyarázhatja a fosszilis tengeri állatok jelenlétét magashegységekben. Azonban James Parsons és mások már 1757-ben kísérletet tettek arra, hogy az ősmaradványok (fosszíliák) alapján megállapítsák, melyik évszakban volt az Özönvíz. Ha tavasszal, akkor a virágokból és a fiatal gyümölcsökből kell a legtöbbnek lenni, ha viszont ősszel, akkor inkább érett gyümölcsökből, csonthéjasokból. De láss csodát: mindkettőt egyaránt találtak. Ekkor azt mondták, hogy az érett gyümölcs a trópusokról keveredhetett ide, csakhogy ha ez így van, akkor a szárazföldi és a tengeri állatoknak is össze kellett keverednie. Valójában ezek más-más lerakódásokban találhatóak meg, kivéve néhány olyan szárazföldi állatot, amely kiúszott a tengerre. Ezek és más nehézségek miatt a tudósok a James Hutton (a Theory of the Earth [A Föld elmélete] c. könyv szerzője) és Charles Lyell (a Principles of Geology [A geológia alapjai] c. könyv szerzője) által javasolt ún. uniformitárius geológia mellett tették le a voksukat.

A TKI modellje egyszerűen a régi özönvízelmélet, és nem ad magyarázatot egy sor alapvető tényre. Például: ha minden fajt egy időben, valamikor az özönvíz előtt teremtettek, akkor a geológiailag mélyebben fekvő (az özönvíz idejéből származó) rétegekben található fosszíliáknak meg kellene egyezniük a későbbi formákkal. Egyes fajok kihalása megengedhető, de később felbukkanó formák nem fordulhatnak elő. De nem így van: a fosszilis leletanyag természetesen tartalmaz mind kihalásokat, mind újonnan keletkezett fajokat, és minél mélyebbre megyünk, annál kevésbé ismerős állatokkal találkozunk. Georges Cuvier, a XIX. századi kreacionista geológus ennek magyarázatára egymást követő teremtési aktusok sorozatát feltételezte. Henry Morris, a TKI igazgatója pedig azt vetette föl, hogy a progresszív változás megmagyarázható (1) az élőhelyek magasabbra emelkedésével, (2) az özönvízben az egyes élőlények eltérő leülepedési sebességével, és (3) az egyes élőlényeknek az özönvíz elől való eltérő elmenekülési képességével (Morris: The Beginning of the World [A világ kezdete], 112. o.). Ez a feltételezés azonban azt jósolja, hogy a barna delfinek és az halgyíkok (Ichthyosaurus) fosszíliáinak ugyanabban a rétegben kell lennie, hiszen mindkét állatfaj teljesen vízi életmódot folytat, levegőt lélegez be, ezenkívül ugyanolyan méretűek, alakúak és fajsúlyúak, és ugyanazokon az élőhelyeken élnek. Valójában azonban a halgyíkhoz mezozoikus rétegekben található átmeneti formák sora vezet, s erre rakódik rá az átmeneti formák egy másik sorozata, amely már a kainozoikum rétegein át vezet a barna delfinhez. Az özönvízhipotézis számtalan más próbát sem áll ki, az uniformitariánus geológia azonban mindezen próbákat kiállja.

Lyukak a fosszilis leletanyagban

A TKI fő vitázó embere, Duane Gish azt állítja, hogy a fosszilis leletanyagban található hézagok és lyukak (tehát az a nagyszámú eset, amikor valamely faj eredetét nem lehet kis variációkat mutató köztes formák teljes sorozatával dokumentálni) azt bizonyítják, hogy a fajok valamiféle csodás események révén jönnek létre. A fosszilis leletanyagnak ez az értelmezése azt feltételezi, hogy a Föld öreg, és az új fajok időben egymástól távol lévő teremtési események sorozata révén jöttek létre. Ez a progresszív teremtési modell, nem a TKI modellje. Furcsa, hogy Gish ezt az értelmezést használja, hiszen főnöke, Henry Morris így beszél: "Így tehát a progresszív teremtés, bár szóhasználatában jobb képet mutat fel, mind a teisztikus evolúció, még inkább kifogásolható az igazi kreacionisták számára..." (The Remarkable Birth of Planet Earth, 76. o.). Gish valószínűleg a TKI özönvízmodelljének nyilvánvaló és fatális hibái miatt használja itt a progresszív teremtés modelljét.

A fosszilis leletanyagban lévő hézagok egyébként nem alkalmasak arra, hogy eldöntsük velük, hogy az evolúció-e a helyes vagy a progresszív teremtés, hiszen az evolúció is hézagokat jósol. A tudomány kb. 2 millió ma élő fajt ismer, a leírt fosszilis fajok száma azonban csupán 200 000. Emiatt aztán lehetetlen minden élő faj aprólékos részletezettségű történetét rekonstruálni az ősmaradványok alapján. Ennek oka először is az, hogy az ősmaradványokat nem tárták fel teljes egészében. Egy dinoszauruszcsontot nehéz nem észrevenni, mégis, bár dinoszauruszcsontokat már 150 éve ásnak ki, az ismert dinoszauruszfajok 40%-át nagyjából az utóbbi 20 évben találták meg (lásd Discover, 1987. március, 46. o.). Valószínű, hogy még egész sor eddig ismeretlen dinoszauruszfajt fognak még találni. A másik oka a fosszilis leletanyag hézagosságának, hogy üledékes sziklák csak egyes helyeken - tavakban, óceánokban és folyódeltákban - képződnek, így számos szárazföldi faj soha nem fosszilizálódott. Harmadszor pedig: a kialakult lerakódások jó részét elpusztította az erózió. A leletanyag tehát sohasem lehet teljes körű és mindenre kiterjedő.

Mégis eldönthető az ősmaradványok alapján, hogy az evolúció vagy a progresszív teremtés fedi-e a valóságot. Az evolúció azt jósolja, hogy található néhány teljes, hiánytalan sorozat, míg a TKI modellje és a progresszív teremtési modell azt jósolja, hogy ilyet soha nem találhatunk. A valóság az, hogy számos kiváló sorozatunk van. A ló evolúcióját például rendkívüli részletességgel ismerjük, a Hyracotherium-tól (Eohippus) indulva a mai lóig (lásd G. G. Simpson: Horses [Lovak] 2. kiadás, Oxford, 1961]. A tudományos kreacionisták erre kénytelenek voltak azt állítani, hogy ez a sorozat nem más, mint egy megteremtett "állatféleség" bizonyos határokon belüli variációja. Ha ez így van, akkor az orrszarvú, a tapír és a ló mind ugyanahhoz az "állatféleséghez" tartozik, hiszen mindegyiküket vissza lehet vezetni a Hyracotherium-mal csaknem teljesen megegyező közös ősökre. Egyébként a lóhoz vezető fajok maradványai a helyes időrendben következnek egymásra, ahogyan azt a sztratigráfiai (a rétegek elhelyezkedésén alapuló) és a radioizotópos kormeghatározás egyaránt igazolja.

Egy másfajta tesztelésre ad lehetőséget Darwinnak az a jóslata, miszerint "... korai őseink az afrikai földrészen éltek..." (The Descent of Man [Az ember származása], 158. o.]. Ma pedig koponyák kiváló és részletes sorozata és néhány csaknem hiánytalan csontváz kapcsolja össze a mai embert az afrikai Australopithecusszal. A kihalt Australopithecusok némelyikének nagyjából a csimpánzokéval megegyező méretű és alakú agya volt.

Keletkeznek-e ma új fajok?

Az evolúció és a TKI álláspontja, ill. az evolúció és a progresszív teremtés közül annak alapján is ki lehet választani a helyes modellt, hogy az evolúció szerint még ma is keletkeznek új fajok. Szemben a kreacionisták által előszeretettel használt "fajta", "féleség" fogalmával, amelynek definícióját aszerint változtatgatják, hogy érvelésük szempontjából éppen mi előnyös, a fajokat könnyen azonosíthatjuk mint olyan populációkat, amelyeknek egyedei (1) saját magukhoz hasonló, szaporodóképes utódokat hoznak létre, (2) ha ivarosan szaporodnak, akkor más fajokkal nem párosodnak, (3) megjelenésük többnyire jól megkülönbözteti őket más élőlényektől. A mezőgazdaságban rendszeresen állítanak elő új növényfajokat. Van egy új nemzetség is, a Triticosecale (Triticale), amelybe számos új faj tartozik, és mára fontos mezőgazdasági növénnyé vált (lásd A. Muntzing: Triticale Results and Problems [Triticale: eredmények és problémák] Parey, Berlin, 1979). Kb. 170 évvel ezelőtt a Rhagoletis pomonella nevű légyfajnak, amelynek lárvája rendesen a galagonya termését fogyasztja, új alfaja alakult ki, amely az almát fertőzi meg (almakukac). Ez az alfaj a Hudson folyó völgyéből származik, onnan terjedt szét az Egyesült Államok keleti és középső-nyugati részére. Az almát fertőző alfaj és az eredeti, galagonyát fertőző alfaj ma már az év különböző időszakaiban párosodik és rak petét, így egymás között csak ritkán párosodnak. Jelentős genetikai különbségek vannak közöttük, és az almakukac minden bizonnyal az önálló fajjá válás útjára lépett (lásd Nature 336:13-14, 61-67, 1988). A kutyát tartó emberek többsége hallott egy új mikroorganizmusfajról, a kutyát fertőző, halálos parvovírusról, amely a macskát fertőző parvovírusból fejlődött ki az 1970-es években.

Valódi lyukak a fosszilis leletanyagban?

Duane Gish az Evolution - the Fossils Say No! [Evolúció: a fosszíliák nemet mondanak!] (1979) c. könyvében a harvardi professzort, Stephen J. Gould-ot idézi: "kevéssel később [Gould] megállapítja: 'A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem támasztja alá a graduális változásokat...'." Amit azonban Dr. Gould valójában írt, az a következő: "A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem támasztja alá a graduális változásokat, és a természetes szelekció elve ezt nem is írja elő - a szelekció képes a gyors működésre." (Natural History 86:22, 1977). Ez csupán egyetlen példája a TKI azon gyakorlatának, hogy a szövegösszefüggésből kiragadott idézetekkel igyekszik "alátámasztani" álláspontját. Mindig ellenőrizni kell az eredeti forrást! Szívesen használnak elavult forrásokat is, ill. olyan cikkeket, amelyek később tévedésnek bizonyultak.

Gould elképzelése valójában teljes mértékben összhangban van az evolúcióval, s véleményét teljes mértékben alátámasztják a nemrégiben kifejlődött fajok fentebb bemutatott példái. A fajok közötti átmenetek általában hirtelen jelennek meg a fosszilis leletanyagban, mert az új fajok szűk, behatárolt területeken, gyorsan fejlődnek ki, s így volt ez a múltban is és így van ma is. Nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy folytonos lerakódásokat találjunk azon a területen és abból az időből, amelyben egy új faj kifejlődött. Mégis, egy sor új csigafaj gyors, 5000-50 000 évvel ezelőtti, graduális evolúcióját teljes részletességgel ismerjük a fossziliák alapján (lásd P. G. Williamson, Nature, 293:437-443, 1981). A TKI álláspontja és a progresszív teremtés megintcsak az ilyen átmeneti sorozatok teljes és tökéletes hiányát jósolja.

A fajok közötti hézagok minden esetben triviálisak. Az egyik feltételezett hézag például az a tény, hogy a modern ember látszólag minden átmenet nélkül, hirtelen váltotta fel a neandervölgyi embert Európában. Egyre több bizonyíték van azonban arra, hogy a két embertípus közös őstől származik, és több tízezer éven keresztül együtt éltek, mint különálló, egymással nem keveredő csoportok, melyeket különálló fajoknak tekinthetünk. A neandervölgyiek viszont különféle eszközökkel és virágokkal együtt temették el a halottaikat, s ez valamiféle vallásos hit jelenlétére utal. Ha a vallás nem meghatározó jellemzője az emberi mivoltnak, akkor mi más?

Entrópia

Gish azt állítja, hogy a termodinamika második főtétele miatt az evolúció lehetetlen. Az érvelés a klasszikus termodinamikán alapul, amely viszont csak zárt, a termodinamikai egyensúlyhoz közeli rendszerekre érvényes. Ha az egész rendszert nézzük, azt látjuk, hogy a munkavégzésre képes energia munkavégzésre képtelen, alacsony hőmérsékletű termikus energiává alakul át. Ez közvetve összefügg azzal a gondolattal, hogy a zárt rendszerek rendezetlennebbé válnak az idő előrehaladtával. Ha ez az érvelés helyes lenne, akkor az élet nem lenne lehetséges! Vegyünk például egy tojást. A tojás a folyékony sárgája és fehérje egyszerű keverékeként kezdi életét, de ha három hétig 38 Celsius-fokon tartjuk, akkor kiscsibévé szerveződik! A termodinamika második főtétele eközben mindvégig érvényes marad, és a csibe kevesebb hasznosítható (kémiai) energiát tartalmaz, mint amennyit a sárgája tartalmazott - a különbség a fejlődő csibe anyagcseréje által termelt hő. A jelenségnek az a titka, hogy a tojás távol van a termodinamikai egyensúlytól, és csak a rendszer egy része válik szervezetté - az a rész, amelyik nem alakul át csibévé, nagyon egyszerű felépítésű szén-dioxid gázzá és vízgőzzé alakul.

Hasonlóképpen a nyílt termodinamikai rendszerek energia bevitelével szervezetté tehetők. A hálószobánkban spontán módon nő a rendetlenség, de ha energiát fektetünk be és kitakarítunk, akkor szervezettebbé válik. A szoba entrópiája csökken erőfeszítéseink révén, de sokkal kevesebbel, mint a testünk által a takarítás alatt felvett energiával összefüggő entrópiamennyiség. A Föld óriási mennyiségű energiát vesz fel a Naptól, s ennek egy elenyészően kis része a biológiai rendezettség létrehozására fordítódik.

Ilja Prigogine 1977-ben Nobel-díjat kapott annak kimutatásáért, hogy az olyan termodinamikai rendszerek, amelyek energiát tudnak felvenni, ill. azok, amelyek távol vannak az egyensúlytól (tehát sok felhasználható energiájuk van), nem csupán képesek szervezett struktúrákat kialakítani, hanem szükségképpen ezt kell tenniük. Vegyünk például egy csepp sós vizet, amely a felvett hő hatására elpárolog. A só folyékony (oldott) állapotból sokkal rendezettebb, szilárd halmazállapotba kerül. A rendszer egészét tekintve az entrópia növekszik, de maga a só mégis rendezettebbé válik. Ez közvetlen következménye a második főtételnek (lásd Prigogine et al., Physics Today, 1972. november, p. 23ff, valamint 1972 december, p. 38ff). A termodinamika második főtétele tehát a "teremtés" eszközének tűnik.

Valószínűség

A kreacionisták azt állítják, hogy még ha a második főtétel nem tiltja is meg a dolgot, még egyetlen működő biológiai molekula (enzim) képződésének is reménytelenül kicsi a valószínűsége. Egy tipikus enzim 100 aminosavból áll, és 20 különböző aminosav áll rendelkezésre. Tehát 20100 (20 a 100. hatványon) darab különböző kombináció létezik, így annak valószínűsége, hogy egy meghatározott szekvencia egy lépésben a véletlen folytán létrejöjjön, 1/10131 (az utóbbi számban az egyes után 131 nulla áll). Ez nagyon hatásos, de gondoljunk arra is, hogy egy számítás csak annyira jó, mint a kiindulópontjául szolgáló feltevések. A legjobb aerodinamikai elméletek sok-sok éven keresztül azt bizonyították, hogy a dongó nem tudhat repülni! Úgy tűnik, a dongó valami olyan trükköt használt, amiről a korabeli aerodinamikusok nem tudtak (lásd T. Weis-Fogh, Scientific American 233(5):80-87, 1976).

Ahogyan a dongó is repül, függetlenül az aerodinamikai elméletektől, úgy új, működő enzimek is állandóan képződnek. A mikroorganizmusok olyan új enzimekre tettek szert, amelyekkel le tudják bontani a természetben elő nem forduló, mérgező ipari hulladékokat (pl. a klórozott és fluorozott szénhidrogéneket) (lásd Ghosal et al., Science 228:135-142, 1985). Susumi Ohno is talált egy ilyen új enzimet: a nylon lineáris oligomer hidrolázt, s megállapította, hogy az enzim egy ún. frame-shift (a leolvasási keret eltolódását okozó) mutáció eredménye (lásd Proc. Natl. Acad. Sci. 81:2421-2425). A frame-shift mutációk egy fehérje egész szerkezetét szétzilálják, az enzim tehát tulajdonképpen véletlenszerű konstrukció! Nem is meglepő, hogy ez az új enzim tökéletlen, és a tipikus enzimekhez képest csak kb. 1%-os hatékonysággal működik - de a lényeg, hogy működik!

Gish azt a hibát követi el, hogy megszabja: az egész szekvenciának egyszerre, egy lépésben kell létrejönnie, és a végterméknek tökéletesnek kell lennie. Nem veszi figyelembe azt a lehetőséget, hogy a használható, de még tökéletlen enzimeket a természetes kiválasztás javítsa fokozatosan. A közbülső lépések feltétlenül adhatnak működőképes enzimeket, hiszen ugyanazt az enzimműködést sok különböző aminosavsorrend megvalósíthatja. Ismerünk két, csaknem teljesen különböző aminsavszekvenciát, amelyek csak az aktív helyen lévő diszulfidhídban egyeznek (2 aminosav), és mindkettő ugyanazt az enzimet, a tioredoxin-S2-t eredményezi (lásd Homgren, Ann. Rev. Biochem. 54:237-271, 1985).

Molekuláris taxonómia

Mivel egy enzimmolekulán belül számos olyan pozíció van, amelyen nem számít, hogy milyen aminosav van, meglehetősen gyakoriak az olyan, ún. "csendes" mutációk, amelyeknek nincs észrevehető hatása a működésre. Egy meghatározott enzim, pl. a citokróm-c vizsgálata alapján családfát lehet rajzolni (lásd Fitch és Margoliash, Science, 155:279-284, 1967). Az olyan fajokat, amelyek enzimjei csak néhány aminosavban különböznek egymástól, közeli ágakra helyezzük, azok viszont, amelyek enzimjei sok különbséget mutatnak, egymástól távoli ágakra kerülnek. Ez az eljárás rendszerint ugyanazt a családfát adja, mint a fosszilis leletanyag! Az ilyen típusú vizsgálatok az embert és a csimpánzt egymás melletti ágakra helyezik. Ez kiváló példája annak, hogyan lehet Darwin elméletének egyik jóslatát szépen igazolni a laboratóriumi munkaasztalon.

1982 júliusában Dr. Gish Dr. Russell Doolittle-lel folytatott nyilvános vitát a televízióban. A fenti érvre válaszként Gish azt állította, hogy a vér bizonyos fehérjéinek vizsgálata azt az eredményt adta, hogy a kecskebéka és az ember között nagyobb a hasonlóság ezekben a fehérjékben, mint a csimpánz és az ember között. Állításának forrása egy történet volt, amelyet Garniss Curtis (Kalifornia Egyetem, Berkeley) mesélt el 1971 júliusában, az Ausztriában tartott Wenner-Gren konferencián. Úgy tűnik, akkoriban szóbeszéd tárgya volt egy vizsgálat (talán az erdélyi tudományos akadémián végezték?), amelynek során a kecskebéka és az ember vérfehérjéit hasonlították össze, és a fenti eredményt kapták. Curtis azt jósolta (helyesen), hogy az eredményt nem fogják publikálni vagy reprodukálni, mert szörnyű tragédia az egész - a béka valójában egy elvarázsolt herceg volt!

Gish azzal védekezik, hogy azt hitte, Curtis komolyan beszél. Én a magam részéről hiszek Gishnek - hiszen ő azzal csinált karriert, hogy jött-ment és közben vicceket mesélt, de tudománynak nevezte őket, s nem nehéz elhinni, hogy a kettőt nem tudja megkülönböztetni egymástól. Ez újabb példa arra, hogy miért kell mindig utánanézni annak, milyen forrásokból származnak a Teremtéskutató Intézet állításai. Az eredmény gyakran igen érdekes! S ha már itt tartunk: az Olvasó ellenőrizze le az én forrásaimat is.

Fordította: Szilágyi András

Az eredeti dokumentum az USA-beli National Center for Science Education kiadványa. Másolása és terjesztése e tény feltüntetése mellett engedélyezett.
Copyright Š Szilágyi András 1997 (magyar fordítás). A fordítás (e megjegyzéssel együtt) nonprofit célokra szabadon terjeszthető, egyéb felhasználása engedélyhez kötött.