Mi a humanizmus?

Frederick Edwords

Mi a humanizmus?

Az, hogy milyen választ kapunk erre a kérdésre, attól függ, hogy milyen humanistát kérdezünk!

A humanizmus szónak számos jelentése van, és mivel a témáról írók vagy beszélők nem mindig teszik világossá, melyik jelentésre gondolnak, könnyen zavarodottságot okoz az, aki megpróbálja elmagyarázni, mi is a humanizmus. Szerencsére a szó mindegyik jelentése más és más típusú humanizmust jelent - a különböző típusokat pedig könnyen elkülöníthetjük és definiálhatjuk a megfelelő jelzők használatával. Foglaljuk hát össze így a humanizmus különböző válfajait.

Az irodalmi humanizmus a humán területekkel, az irodalmi kultúrával való foglalkozás.
A reneszánsz humanizmus a középkor végén kialakult szellemiséget jelenti, melyhez hozzátartozott a klasszikus műveltség iránti érdeklődés újjáéledése, valamint az a felfogás, miszerint az emberek képesek önállóan eldönteni, mi igaz és mi hamis.
A kulturális humanizmus az a racionális és empirikus tradíció, amely nagyrészt az ókori Görögországban és Rómában alakult ki, az európai történelem során továbbfejlődött, ma pedig a tudomány, a politikaelmélet, az etika és a jog nyugati megközelítésének szerves része.
A filozófiai humanizmus olyan életszemlélet vagy életmód, amelynek középpontjában az emberi szükségletek és érdekek állnak. Ennek altípusai a keresztény humanizmus és a modern humanizmus.
- A keresztény humanizmus olyan filozófia, amely a keresztény alapelvek keretein belül képzeli el az ember önmegvalósítását. Ez az emberközpontúbb hit nagyrészt a reneszánsz kor terméke, és része a reneszánsz humanizmusnak is.
- A modern humanizmus, amelyet naturalista humanizmusnak, tudományos humanizmusnak, etikai humanizmusnak és demokratikus humanizmusnak is neveznek, egyik vezéralakja, Corliss Lamont megfogalmazása szerint "olyan naturalista filozófia, amely elutasít mindenféle természetfeletti dologba vetett hitet, és elsősorban az észre, a tudományra, a demokráciára és az emberi együttérzésre alapoz." A modern humanizmusnak kettős eredete van: világi és vallásos, és ennek megfelelően két altípusa létezik.
  - A világi humanizmus a XVIII. századi felvilágosodás racionalizmusából és a XIX. századi szabadgondolkodásából nőtt ki. Számos világi csoportosulás, mint pl. a Demokratikus és Világi Humanizmus Tanácsa és az Amerikai Racionalisták Szövetsége, továbbá sok független filozófus és tudós ezt a filozófiát támogatja.
  - A vallásos humanizmus az ún. etikai kultúrából, az unitarizmusból és az univerzalizmusból nőtt ki. Ma számos unitárius univerzalista közösség és az összes etikaikultúra-csoportosulás humanistának tartja magát a szó modern értelmében.

Némileg ironikus módon a modern humanizmus egyik legfőbb jellegzetessége, hogy támogatói nem képesek megegyezni abban, hogy ez a világnézet vallásos-e vagy sem. A világi humanisták filozófiának, a vallásos humanisták vallásnak tekintik. A vita azóta folyik, amióta a XX. század elején a világi és a vallási humanizmus egymásra talált és létrehozta a modern humanizmust.

A világi és a vallásos humanisták ugyanazt a világnézetet vallják, ugyanazokkal az alapelvekkel. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az 1933-ban született I. Humanista Kiáltványt, valamint az 1973-ban megfogalmazott II. Humanista Kiáltványt mind világi, mind vallásos humanisták aláírták. Filozófiai szempontból nincs különbség a kétféle felfogás között, a vallásos és a világi humanisták voltaképpen csak a vallás definíciójában, valamint a filozófia gyakorlásának módját illetően nem értenek egyet.

A vallásos humanisták funkcionális meghatározást adnak a vallás fogalmára. Szerintük a vallás olyasvalami, amely az egyazon filozófiai világnézetet valló emberek egy adott csoportjának személyes és társas szükségleteit szolgálja.

Mit kínál a vallásos humanizmus a személyes szükségletek kielégítésére? Megalapozást az erkölcsi értékekhez, ösztönzést nyújtó ideálokat, módszereket az élet nehezebb helyzeteinek kezelésére, valamint olyan életfilozófiát, amely értelmes és örömteli életre sarkall.

A társas szükségletek kielégítését a vallásos humanista közösségek (pl. az etikaikultúra-csoportosulások és sok unitárius univerzalista egyház) a következőkkel szolgálják: a valahová tartozás érzése, a gyermekek erkölcsi nevelésének intézményes biztosítása, együttes ünneplés a hasonlóan gondolkodókkal, sajátos szertartások, az életút fontos állomásainak megünneplése ideológiailag konzisztens szertartásokkal (esküvők, újszülöttek köszöntése, nagykorúvá válások ünneplése, temetések, stb.), valamint lehetőség az életfilozófia megerősítésére és történelmi kontextus az egyén világnézete számára.

A vallásos humanisták úgy vélik, hogy a legtöbb embernek olyan személyes és társas szükségletei vannak, amelyeket csak a vallás révén lehet kielégíteni (a fent részletezett funkcionális értelemben). Nem gondolják, hogy választanunk kellene aközött, hogy ezeket a szükségleteket valamely hagyományos hit keretei között elégítjük-e ki, avagy egyáltalán nem elégítjük ki őket.

Egy riporter egyszer megkérdezte tőlem, hogy vajon a vallásnak ez a funkcionális definíciója nem fosztja-e meg a vallást a lényegétől, csak a felszínes elemeit hagyva meg. Az feleltem neki, hogy a vallás valódi lényege az, hogy milyen szerepet játszik az egyének és a közösség életében. A tanok felekezetről felekezetre változhatnak, a régi tanokat újabbak válthatják fel, de az a cél, amelyet a vallás szolgál az emberek számára, ugyanaz marad. Ha egy dolog lényegét úgy definiáljuk, mint a legtartósabb és leguniverzálisabb elemét, akkor a vallásnak a funkciója a lényege.

A vallásos humanisták felismerték ezt, és arra törekszenek, hogy a vallási tanok soha ne állhassanak útjába annak a magasabb célnak, hogy az emberi szükségleteket kell kielégíteni, itt és most. Ezért köszöntik a közösségben az újszülötteket, s ezért alakítják ki úgy az esküvői szertartást, hogy az a házasulandó pár érdekeit szolgálja. A humanisták halottbúcsúztató szertartásainak ezért nem az a fő célja, hogy a halott lelkét megmentsék, hanem az, hogy a túlélők számára maradandó élményt nyújtsanak azzal, hogy felelevenítik, milyen volt életében az elhunyt személy. A humanisták ugyanezért nem folytatnak hittérítő tevékenységet a haldoklók ágyainál sem. Úgy gondolják, hagyni kell őket, hogy úgy haljanak meg, ahogyan éltek, mások ideológiai törekvéseitől függetlenül.

A vallásos humanizmus továbbá "munkára fogott hit." Kenneth Phifer unitárius univerzalista lelkész a következőt írja Egy humanista hite c. esszéjében:

A humanizmus arra tanít minket, hogy erkölcstelen dolog Istenre várni, hogy ő cselekedjen érettünk. Nekünk kell cselekednünk azért, hogy véget vessünk a háborúknak és a bűnözésnek, korunk és az eljövendő korok kegyetlenségének. Nekünk különleges hatalmunk és erőnk van: nagy-nagy szabadságunk van abban, hogy eldöntsük, mit tegyünk. A humanizmus azt mondja nekünk: bármi legyen is filozófiánk az univerzum természetét illetően, végső fokon miénk a felelősség azért, hogy milyen világban élünk.

A világi humanisták, miközben túlnyomórészt egyetértenek azzal, amit a vallásos humanisták tesznek, tagadják azt, hogy ezt a tevékenységet "vallásosnak" kellene nevezni. A vita azonban nem pusztán szemantikai természetű. A világi humanisták úgy vélik, hogy a vallásban oly sok bírálatot érdemlő dolog van, hogy a humanizmus jó hírnevét nem lenne szabad beszennyezni azzal, hogy a vallással összefüggésbe hozzuk.

A világi humanisták gyakran emlegetik úgy az unitárius univerzalistákat, hogy "olyan humanisták, akik még nem vetkőzték le egyházi szokásaikat". Az unitárius univerzalisták azonban néha azzal vágnak vissza, hogy a világi humanisták meg egyszerűen "egyházon kívüli unitáriusok".

A világi humanista világnézet legnépszerűbb képviselője az utóbbi években valószínűleg a vitatott író, Salman Rushdie volt. 1989. február 13-án a következőket mondta Sátáni versek c. regényével kapcsolatban az ABC televízió Nightline c. műsorában:

[Könyvem szerint] régi-régi ellentmondás van a világi világszemlélet és a vallásos világnézet között, különösen pedig az állítólag isteni sugalmazásra létrejött szövegek és a képzelet műveként létrejött szövegek között (...) Nem bízom az olyan emberekben, akik azt állítják, hogy ők tudják a végső igazságokat, és a világot ennek az egyedül üdvözítő igazságnak megfelelően akarják átalakítani. Úgy vélem, ez a felfogás igen veszélyes a világra nézve . Ezzel a felfogással szembe kell szállni. Folyamatosan, mindenféle módon szembe kell szállni vele, és én erre tettem kísérletet.

A New York Review 1989. március 2-i számában Rushdie kifejtette, hogy a Sátáni versekben

...megpróbáltam világi, humanista képet adni egy nagy világvallás születéséről. (...) "A frontvonalakat ma húzzák meg - mondja regényem egyik szereplője -. Világi avagy vallásos: fény avagy sötétség. Jobb, ha eldöntöd, melyik oldalra állsz."

A világi humanista hagyomány a szembeszegülés hagyománya, mely az ókori görögökig nyúlik vissza. Még a görög mitológiában is látunk olyan humanista motívumokat, amelyek más kultúrák mitológiáiban ritkán tűnnek fel, ha feltűnnek egyáltalán - a modern vallásokból pedig végképp hiányoznak. A legjobb példa Prométheusz alakja.

Prométheusz azért kiemelkedő figura, mert a régi görögök úgy tekintettek rá, mint olyasvalakire, aki szembe mert szegülni Zeusszal. Ellopta az istenektől a tüzet és lehozta a földre. Ezért büntetést kapott. Mégis kitartott szembeszegülése mellett, miközben a kínok kínját kellett elszenvednie. Ez a tekintéllyel szembeni fellépés humanista hagyományának gyökere.

A második, valódi prométheuszi hős a mitológiában nem más, mint Lucifer, John Milton: Elveszett paradicsom c. művében. Ezúttal azonban ez a figura maga az Ördög, a megtestesült gonosz. Hiszen aki Istennel szembeszáll, az csakis maga a gonoszság lehet. Ez a hagyományos vallásokban magától értetődő dolog. A régi görögök azonban ezt másképp látták. Ők úgy vélték: bármilyen hatalmas is Zeusz, még ő is tévedhet.

Képzeld csak el, mennyire megütközött az egyik barátnőm, amikor elmondtam neki a véleményemet "Isten erkölcsi elveiről." Azt mondtam: "Ha tényleg lenne egy ilyen isten, és szerinte tényleg ezek lennének a követendő erkölcsi elvek, akkor toleráns lennék vele szemben. Végső soron Istennek is joga van ahhoz, hogy meglegyen a saját véleménye!"

Így csak egy humanista képes beszélni. Csak egy humanista mondhatja, hogy ha van is isten, akkor is rendben lévő dolog nem érteni egyet vele. Platón Euthüphrónjában Szókratész megmutatja, hogy Isten nem szükségképpen a Jó forrása, sőt, ő maga sem szükségképpen jó. Szókratész megkérdezi: vajon attól jó-e valami, hogy Isten elrendelte, vagy Isten azért rendeli el, mert az a valami már eleve jó? A régi görögök óta azonban egyetlen nagy vallás sem engedte meg Isten akaratának ilyetén megkérdőjelezését, s egyetlen nagy vallás sem tisztelt hősként engedetlen személyt. Csak a humanisták vállalják fel ezt a tradíciót.

Végső soron az emberiség előrelépéseinek nagy része a vallásokkal, ill. a látszólagos természeti renddel szemben történt. Amikor villámhárítóval elvezetjük a villámokat, vagy kitelepítjük egy város lakosságát, mielőtt egy tornádó végigsöpör rajta, akkor tulajdonképpen csökkentjük "Isten cselekedeteinek" hatását. Amikor a Holdra szállunk, legyőzzük a Föld gravitációs vonzását. Amikor az AIDS ellenszerét keressük, akkor voltaképpen azt keressük, hogyan játszhatnánk ki "Istennek a homoszexuálisokra kirótt büntetését" (hogy Jerry Falwell kifejezését idézzük).

A vallási és világi tekintélyekkel való szembeszállás politikai értelemben a demokráciához, az emberi jogokhoz, sőt, a környezetvédelemhez vezetett el. A humanisták nem mentegetőznek mindezért. A humanisták nem forgatnak ki egyetlen bibliai tanítást sem tetteik igazolására. Felismerik tetteik prométheuszi szembeszállás jellegét, és büszkék rá. Ez ugyanis a tradíció része.

A világi humanista hagyomány másik vonása a szkepticizmus. A szkepticizmus történelmi vezéralakja Szókratész. Miért éppen Szókratész? Mert ő mindmáig kiemelkedik az ókortól a jelen korig élt híres szentek és bölcsek sorából. Minden vallásnak megvan a maga bölcse. A júdaizmusé Mózes, a zoroasztrizmusé Zarathusztra, a buddhizmusé Buddha, a kereszténységé Jézus, az iszlámé Mohamed, a mormonizmusé Joseph Smith, a bahaizmusé pedig Baha-Ullah. Ezek a személyek mind azt állították, hogy ők ismerik az abszolút igazságot. Egyedül Szókratész állította azt, egyedül ő a sok híres bölcs között, hogy ő SEMMIT sem tud. A többi bölcs mind felállított egy szabályrendszert vagy egy törvénykönyvet - Szókratész nem. Szókratész ehelyett egy módszert adott a kezünkbe: mások szabályai megkérdőjelezésének módszerét, a felülvizsgálat módszerét. Szókratész nem az igazságért halt meg, hanem a jogokért és a törvényességért. Mindezen okok miatt Szókratész a szkeptikus humanisták mintaképe. Ő a görög racionalizmus és a belőle kinövő humanista tradíció jelképe. Halála óta egyetlen hozzá mérhető szent vagy bölcs sem sorakozott fel melléje.

A világi humanisták tehát erőteljesen azonosulnak Prométheusz és Szókratész alakjával, s éppolyan erőteljesen elutasítják a hagyományos vallásokat. Végső soron Tertullianusszal értenek egyet, aki azt mondta:

"Mi köze van Jeruzsálemnek Athénhez?"

Másszóval a világi humanisták erősebben azonosulnak a régi Athén jelképezte racionális örökséggel, mint a hit örökségével, amely a régi Jeruzsálem képével szimbolizálható.

Ne gondoljuk azonban, hogy a világi humanizmus kizárólag negatív értelmű. Pozitív oldala a felszabadulás, amelyet legjobban Robert G. Ingersoll következő szavai fejeznek ki:

Amikor meggyőződtem róla, hogy a világegyetem természeti, s az összes szellem és isten mítosz csupán, akkor elmémben, lelkemben, minden csepp véremben szétáradt a szabadság örömteli érzése. Börtönöm falai szétmállottak és ledőltek. Fény árasztotta el a helyiséget, s az összes zár, retesz, rács és bilincs köddé vált. Nem voltam többé sem cseléd, sem rabszolga. Sem itt a földön, sem a végtelen tér mélységeiben nem volt senki, akit parancsolómnak kellett volna tekintenem. Szabadon gondolkodhattam és szabadon fejezhettem ki gondolataimat, szabadon élhettem saját ideáljaim szerint, a magam és szeretteim örömére, szabadon használhattam összes képességeimet, érzékszerveimet, szabadon terjeszthettem ki képzeletem szárnyait, szabadon vizsgálódhattam, találgathattam, álmodozhattam és reménykedhettem, szabadon ítélhettem és dönthettem dolgok felől... szabad voltam! Egyenesen és félelem nélkül álltam, vidáman nézve szemközt az egész világgal.

A világi humanista önkéntelenül is "halleluja!" felkiáltásban tör ki e sorok olvastán!

Az, hogy a humanizmus egyszerre lehet vallási és világi, természetesen paradoxonnak tűnik, de nem ez az egyetlen furcsa dolog. A másik furcsaság az, hogy mind a vallásos, mind a világi humanizmus az észt a hit fölé helyezi, többnyire annyira, hogy a hitről teljes egészében le is mond. A humanisták gyakran foglalkoznak az ész és a hit ellentétével, s a vitában mindig az ész oldalára állnak. Ezért a vallásos humanizmust nem egy alternatív hitnek kell tekinteni, hanem a vallásosság egy alternatív útjának.

E paradox sajátosságok miatt a vallásos humanizmust speciális módon kell kezelni a világvallások tanulmányozásakor. A paradoxonok azt is megmagyarázzák, miért is folyik állandó vita a humanista mozgalmon belül és kívül is arról, hogy a humanizmus vajon vallás-e egyáltalán.

A paradoxonok itt még mindig nem érnek véget. A vallásos humanizmus világnézetéből általában hiányzik az isten, hiányzik a természetfelettibe vetett hit, hiányzik a halál utáni életbe vetett hit, és hiányzik az erkölcsi értékek "felsőbb" forrásába vetett hit is. Egyes követői odáig merészkednek, hogy kijelentik: a vallásos humanizmus olyan vallás, amelyből mindenféle "hit" hiányzik, mert követői a bizonyítékokra alapozott tudást részesítik előnyben. Ezen felül a "vallásos (transzcendens) tudás", vagyis a nem tudományos úton szerzett tudás fogalmát a vallásos humanista ismeretelméletben általában nem fogadják el.

Mivel mind a vallásos, mind a világi humanizmus oly szorosan kötődik a kulturális humanizmushoz, világnézetükbe természetes módon beépülnek a modern tudomány eredményei, a demokratikus alapelvek, az emberi jogok és a szabad vizsgálódás elve. A humanizmus elutasítja a bűn fogalmát is, különösen a szexuáletikával összefüggésben, s ezáltal összhangban van a modern szexológiával és szexuális neveléssel, valamint a humanisztikus pszichológia elemeivel. A humanizmus történelmileg a világi állam modelljét támogatja, s ezzel az egyház és az állam elválasztása mellett száll síkra.

Mindezen jellegzetességek miatt az Egyesült Államokban gyakran elhangzik az a vád, hogy az állami iskolákban "a világi humanizmus vallását" oktatják.

Ebben az összefüggésben először is azt kell megemlítenünk, hogy egyes vallások olyan tanokat hirdetnek, amelyek követőiket szembeállítják a modern világ egyes vonásaival - míg más vallásokról ez nem mondható el. Például sok bibliai fundamentalista elutasítja az evolúció elméletét. Emiatt azt, hogy az iskolában az evolúciót tanítják nekik a biológiaórán, vallási érzékenységük megsértésének tekintik. Hogy megvédjék hitüket a vele össze nem egyeztethető gondolatokkal való szembesüléstől, az evolúcióra a "humanizmus" címkét ragasztják, és azt hangoztatják, hogy az evolúció kizárólagos oktatása megsérti az egyház és az állam szétválasztásának elvét.

Valóban igaz, hogy a vallásos humanisták, lévén a modern tudomány hívei, az evolúciót is készséggel elfogadják. De ugyancsak elfogadja a modern tudomány eredményeit és ezzel az evolúciót a protestantizmus, a katolicizmus és a júdaizmus híveinek jelentős része is. A tudomány mai állása szerint az evolúció tény, ezért az a helyes, ha a természettudományi tárgyak tananyagába ez kerül be. Az már az Egyesült Államok belpolitikai életének egyik furcsasága, hogy az evolúciót összekapcsolták a vallásos humanizmussal, de nem kappcsolták össze a kereszténység fő vonulatával vagy a júdaizmussal. Ez azonban a humanizmusról az iskolákban folyó vita egyik tipikus vonása.

Más tananyagokat is összekapcsoltak a humanizmussal, többek között a szexuális nevelést, az értékekre nevelést, a globális nevelést, sőt, még a kreatív fogalmazást is. A mai keresztény fundamentalisták azt hangoztatják, hogy a "szituációs etikát" Joseph Fletcher találta ki, akit 1974-ben az Év Humanistájává választottak. Csakhogy a szituációs megfontolásokat a nyugati jogtudományban már legalább 2000 éve alkalmazzák! A vallásos és a világi humanistáknak semmi bajuk az említett tantárgyakkal, világnézetük összhangban van a jelenlegi irányzatokkal, s éppen így vannak ezzel a legtöbb nagy vallás hívei is. Semmi sem indokolja, hogy ezeket a gondolatokat a humanizmus kizárólagos örökségének tekintsük. Ezen felül az iskoláknak más, világi okai is vannak arra, hogy miért tanítanak az említett tantervek szerint. Kialakításuknál és alkalmazásuknál sohasem volt szempont az, hogy megfeleljenek "a világi humanizmus vallása" kívánalmainak.

Az a vád, hogy a humanizmus beszivárgott az állami iskolákba, valószínűleg a kulturális humanizmus és a vallásos humanizmus összekeveréséből ered. Noha a vallásos humanizmus magában foglalja a kulturális humanizmust, ez még nem indokolja, hogy a kulturális humanizmust el kellene különíteni és azt a "vallásos humanizmus" nevű nemteista, naturalista vallás kizárólagos örökségének kellene minősíteni, s emiatt idegennek nyilvánítani. Ha ezt tennénk, hátat fordítanánk kultúránk egy jelentékeny részének, és a bibliai fundamentalizmust tennénk meg döntőbírónak annak eldöntésére, hogy mi vallásos és mi nem. Az állami iskolák és a humanizmus körül folyó viták mélyebb megértéséhez a nyugati kultúra mélyebb megértésére van szükség.

Tegyük most félre ezeket a zavaros területeket, s magyarázzuk el világosan, miről is szól a modern humanista filozófia. A vallásos és a világi humanisták által közösen elfogadott gondolatokat nem nehéz összefoglalni. Ezek a következők:

A humanizmus az önállóan gondolkodó emberek filozófiája. Nincsen a gondolkodásnak olyan területe, amelyet a humanista óvakodna elmélkedése és vizsgálódása tárgyává tenni.
A humanizmus olyan filozófia, amely a valóság megismerésének emberi eszközeire összpontosít. A humanisták nem állítanak olyasmit, hogy feltételezett transzcendens tudás birtokában lennének, vagy ilyenhez hozzáférnének.
A humanizmus az ész és a tudomány filozófiája, amennyiben az ismeretek megszerzésére vonatkozik. Amikor az a kérdés vetődik fel, hogy a világ megismerésének mik a legjobb, érvényes eszközei, a humanisták az érvényes eszközök közül kizárják az önkényes hitet, a tekintélyt, a kinyilatkoztatást és a megváltozott tudatállapotokat.
A humanizmus a képzelet filozófiája. A humanisták felismerik, hogy az intuitív megérzések, sejtések, spekulációk, bevillanások, érzelmek, megváltozott tudatállapotok, sőt, még a vallásos élmények is - noha a megismerésnek nem érvényes eszközei - a gondolatok hasznos forrásai lehetnek, amelyek a világ szemléletének új módjaihoz vezethetnek el bennünket. Ezeket a gondolatokat, miután hasznosságukat racionálisan leellenőriztük, munkára lehet fogni, sok esetben mint a problémák megoldásának alternatív módozatait.
A humanizmus az "itt és most" filozófiája. A humanisták az emberi értékeket csak az emberi élet összefüggésében tartják értelmesnek, a halál utáni feltételezett élet ígéretének összefüggésében nem.
A humanizmus az együttérzés filozófiája. A humanista etika egyedül az emberi szükségletek kielégítésével és az emberi problémák megoldásával foglalkozik - az egyén és a társadalom vonatkozásában egyaránt -, és nem szentel figyelmet a feltételezett teológiai entitások vágyai kielégítésének.
A humanizmus realisztikus filozófia. A humanisták felismerik az erkölcsi dilemmák létezését és a jelen és jövőbeli következmények gondos mérlegelésének szükségességét az erkölcsi döntéshozatal során.
A humanizmus összhangban van korunk tudományával. A humanisták ezért elfogadják, hogy egy ősrégi és óriási méretű, természetes világegyetemben élünk, hogy hosszú idő alatt fejlődtünk ki ezen a bolygón, hogy nincs bizonyíték a testtől elkülöníthető "lélek" létezésére, továbbá, hogy az embereknek vannak bizonyos "beépített" szükségleteik, amelyek minden emberközpontú értékrendszer alapját képezik.
A humanizmus összhangban van korunk felvilágosult társadalmi gondolkodásával. A humanisták elkötelezettek a polgári szabadságjogok, az emberi jogok, az egyház és az állam szétválasztása iránt, továbbá szorgalmazzák a részvételi demokrácia kiterjesztését, nem csupán az államban, hanem a munkahelyeken és az oktatásban is, szorgalmazzák a globális tudatosság kiterjesztését, a termékek és az ideák nemzetközi csereforgalmát, valamint a társadalmi problémák megoldásának nyitott megközelítését, azaz olyan megközelítést, amely lehetővé teszi az új alternatívák kipróbálását.
A humanizmus összhangban van a technikai fejlődés újabb eredményeivel. A humanisták készséggel kiveszik részüket az újabb tudományos és technikai felfedezésekből, azzal a céllal, hogy erkölcsi hatást gyakorolhassanak ezekre a forradalmi változásokra, különösen a környezet védelme érdekében.
Összegezve: a humanizmus azok filozófiája, akik szeretik az életet. A humanisták felelősséget vállalnak saját életükért, s örömüket lelik abban a nagy kalandban, hogy új felfedezések részesei lehetnek, újabb ismeretekre tehetnek szert, újabb és újabb lehetőségeket próbálhatnak ki. Ahelyett, hogy az élet nagy kérdéseit illetően előregyártott válaszokban lelnének vigaszra, élvezik válaszkeresés nyitottságát, s a felfedezés ebből adódó szabadságát.

Egyesek talán azt mondják, hogy ennek a filozófiának mindig csak kevés számú, különc követői voltak, a tények mást mutatnak. A humanizmus modern hívei között van Margaret Sanger, a családtervezési program megalapítója és 1957-ben az Év Humanistája; Carl Rogers és Abraham Maslow, a humanisztikus pszichológia úttörői, és szintén az Év Humanistái; Albert Einstein, aki az 1950-es években csatlakozott az Amerikai Humanista Társasághoz; Bertrand Russell, aki az 1960-as években csatlakozott; A. Philip Randolph emberjogi harcos, aki 1970-ben volt az Év Humanistája, valamint R. Buckminster Fuller futurista, az 1969-es Év Humanistája.

Az ENSZ a működő humanizmus élő példája. Az UNESCO (az ENSZ oktatási, tudományos és kulturális szervezete) első igazgatója Julian Huxley volt, az 1962-es Év Humanistája; az UNESCO alapokmányát sajátkezűleg fogalmazta meg. Az Egészségügyi Világszervezet első igazgatója pedig az 1959-es Év Humanistája volt: Brock Chisholm. E szervezet legnagyobb eredményeinek egyike az volt, hogy a feketehimlőt eltörölték a Föld színéről. Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezet első igazgatója John Boyd Orr brit humanista volt.

A humanisták, köztük Andrej Szaharov, az 1980-as Év Humanistája, több alkalommal felemelték szavukat, amikor az emberi jogokat sérelem érte. Betty Friedan és Gloria Steinem a nők jogaiért harcol, Mathilde Krim az AIDS-járvány ellen küzd, Margaret Atwood pedig az irodalmi szabadság egyik élharcosa - s ők is mind humanisták.

A tudósok egész hadsereggel képviseltetik magukat: Stephen Jay Gould, Donald Johanson, Richard Leakey, E. O. Wilson, Francis Crick, Jonas Salk és sokan mások - mind az Amerikai Humanista Társaság tagjai, a Társaság elnöke pedig az 1980-as években nem más volt, mint a tudós-író Isaac Asimov.

A vallásos és világi humanista szervezetek tagnyilvántartása a Ki Kicsodára emlékeztet. Mindezen embereknek, és a sok-sok kevésbé ismert tagnak köszönhetően a humanista filozófiának ma sokkal nagyobb hatása van a világra, mint amennyi követőinek számarányából következne. Azt hiszem, ez mond valamit a humanista gondolat erejéről is.

George Santayana ezért mondhatta, hogy a humanizmus "nem tan, hanem vívmány."

A modern humanizmusban tehát olyan filozófiára vagy vallásra találunk, amely összhangban van a korszerű ismeretekkel; ösztönző, társadalmilag tudatos, személyesen értelmet hordozó. Nem csupán a gondolkodó ember szemlélete, hanem az érző emberé is, mert a művészeteket éppannyira megihlette, mint amennyire megtermékenyítette a tudományokat, az emberszeretetet éppannyira sarkallta, mint amennyire ösztönözte a kritikai megközelítést. És még akkor is toleráns, amikor kritizál: védelmezi az emberek jogát ahhoz, hogy más utakat válasszanak, szabadon beszélhessenek és írhassanak, saját vezérlő csillaguk szerint éljék életüket.

A döntés a Te kezedben van, kedves Olvasó. Humanista vagy?

Nem kell igennel vagy nemmel válaszolnod. Ez nem vagy-vagy típusú kérdés. A humanizmus a tiéd - fogadd el teljesen, vagy egyszerűen csak meríts belőle. Vehetsz belőle egy kicsit, vagy vehetsz belőle sokat, kortyinhatsz a csészéből vagy fenékig kiürítheted.

Rajtad múlik.

Ez egy előadás szövege, amelyet Frederick Edwords különféle hallgatóságok előtt adott elő az évek során.

Fordította: Szilágyi András

Copyright Frederick Edwords, 1989 (eredeti angol változat)
Az eredeti dokumentum az American Humanist Association (P.O. Box 1188, Amherst, NY 14226-7188, USA) kiadványa.
Copyright Szilágyi András, 1997 (magyar fordítás). A fordítás (e megjegyzéssel együtt) nonprofit célokra szabadon terjeszthető bármilyen formában. Egyéb felhasználása engedélyhez kötött.