MÓRICZ ZSIGMOND A PÁPA JÓL NÉZ KI
SZENT PÉTER TEMPLOMA oly óriási, minden eddig látott templomnál annyival nagyobb, hogy az ember, pláne egy hívő lélek, mint a feleségem, szédülve néz íöl. Tágranyílt szemmel egész gyermekké, bérmálásra dobogó szívvel siető kislánnyá vált. Nagyszerű természeti jelenségként hat a templom, s amellett oly derült, világos, felemelő, hogy az ember valami téremlékhez hasonlítja.
— Oly nagy az alapterülete — súgtam neki a főoltár előtt — mint a lányfalusi kertünk.
Egy pillanatig nézett, aztán ellenállhatatlanul kezdett nevetni.
Később kiderült, hogy ő a tengerhez, a hegyekhez hasonlította, beláthatatlannak érezte a távolságot, amit lát, horizontális irányban és a kupola csodálatos csúcsáig, s hallatlanul groteszknek s gondolom, önzőnek érezte »az én kertem«-hez való hasonlítást. Este, a számításoknál, kiderült, hogy a kert egy ötödével még nagyobb, mint a templom által befödött terület, s ez egy újabb csalódást okozott neki, pedig csak álljon meg az ember bárhol, egy körülbelül négy kata-sztrális holdnyi kert fölött, s kezdje beépíteni azt kövekkel, egy százötventől százhatvan méter magas kupoláig.
— És a pápához elmenni? — mondta áhítattal.
— Oh, hogyne, szívesen.
— De hogy?
— A hotelportás elintézi.
Nem lehet oly gyöngéd hangon mondani ezt a szót, hogy kegyeletsértés ne legyen benne. Pedig hát Rómában a Világ legegyszerűbb üzlete, hogy a hotel a vendégeinek megszerzi a belépőjegyet a pápai áldáshoz.
De itt folyton kettős perspektíva áll az ember előtt. Egyik a lélekben dolgozó áhítat minden nagy és szép természeti jelenség előtt, tehát az emberi alkotás előtt is; a másik a kisemberekből álló tömegnek a mindennapi hozzászokottsága: a kis üzlet a nagy dolgokkal. A barnacsuhás templomszolga, aki felnyitja a szent bebalzsamozott koporsóját s átvilágít gyufával az alabástrom szobron, s a hívő, aki
egy lírát áhítattal ereszt a markába, goromba kifakadást kap, hogy az emlékül adott márványdarabka maga egy líra.
Itt minden pillanat tele van ezzel a poézissel és a poézis rovására folyó üzlettel. A kocsid megáll, egy kislány egy szál margarétát dob a feleséged ölébe. Fél lírát dobsz neki cserébe, bár ebből a virágból húsz centesimóért egy marékkal kapsz. A gyerek kiabál, hogy »mosszijn«, neki egy líra jár!
És mégsem romlik az illúzió. Róma, az örök város, oly gazdag, hogy mindig ad, s mindenkinek tud adni.
S ma megkaptuk a pápai áldást.
Hajnalban kopogott a szobapincér és ezüst tálcán beadta a Szent szék belépőjegyét. De ez csak egy jegyre szólt, egy személyre: una.
Reggelinél számonkértem a maitre d'hotelt.
— Majd kiállítjuk két személyre — mondta végtelen udvariassággal, előzékenységgel — semmi az, kérem, majd kettőre állítjuk ki.
Azt hittem, neki blankettái vannak s utána mentem az irodába, s látom, hogy a »kiállítás« abból áll, hogy az una szót átalakítja erre: due.
Kifogástalanul sikerült, de azt hiszem, ez a kis tény sok mindent magyaráz.
Utasítások voltak a jegyen, hogy az urak csak frakkban, hölgyek nyakig érő selyemruhában, fejükön fekete sállal jelenhetnek meg. Feleségemnek van egy fekete selyemruhája, mely fülig begombolható, de a szoknyája gazdag arany, félméteres csipkével van díszítve. Habo-zón vette fel, nem küldik-e vissza . . . Én a kis fekete zakómat vettem fel. Én úgyse megyek be a pápához. Se letérdelni, se kezet csókolni! Kálvinista papőseimet nem hozom zavarba.
Autót hozattam, tizenkettőkor elindultunk.
Róma szép. A gyönyörű Borghese-kerten át s a Tiberis szép lombos partján végig, az izzó napsütésben valami csodálatosan szép volt. Feleségein egész úton egy szót sem szólott. Meg voltam hatva, oly elfqgódott volt.
Végre átléptünk a szent kapun. A svájci gárda. Papagájtarka, vörös-sárga-kék csíkos ruhájukban, fess bugyogóban szép szál legények, s egy háromszáz éve divatjamult uniformisban, mint élő anakronizmus.
Hatalmas udvar. Rémséges falak. Az ember hangya lesz a tövükben. Roppant márványlépcsőkön fel. Folyosókon, termeken át, a ruhatár a reneszánsz építészet dicsősége. S egyszer csak bent vagyunk egy templomi teremben, melynek felső végén egy arany trónszék, vele szemben az alsón a feszület Krisztussal és egy hatalmas arany angyallal.
Minden rendben. Ruhaügy helyes. Svájciak szalutálnak. Meg vannak elégedve. A falak vörös brokáttal, selyemmel bevonva, s ugyanabba a brokátba öltözött kövér lakájok.
Már a terem falánál ülnek a félhomályban fekete kis nénik, bácsik, feleségem szerényen leül a terem végében.
— Ez már a fogadóterem lesz. Kicsit várok, aztán kimegyek — súgom.
— Nem! — néz rám ijedten és kérve.
Megérzem, hogy nem maradhat magában. Magánosán, egyedül, pártalan, társtalan . . . s vele maradok. Összébb ülünk.
Szép terem. Három óriási kép a falon. Elfeketült, régi képek. Jóik. Vörös-selyem háttérben. Fölötte kariatidák, festve gazdag ővben. A mennyezet tomboló arany mezőin csillog az ablak kevés fénye.
— Jaj, rózsafüzérem nincs! — súgja a feleségem. Rózsafüzér. Erre bizony nem gondoltam. Az anyám a pápistákról
úgy beszélt: »azok bálványimádók«.
— Nézze, mennyi van annak a nőnek! Húsz, harminc a karján!
— Talán vennénk tőle. Csönd. A közönség gyülekezik.
— Nem kell ide semmi pompa — mondja egyszerűen az én asz-szonyom. — Eljöhettem volna a kis kék ruhában, de istenem, ha az ember a pápához megy, ne vegye fel a legjobb ruháját?
Akkor megáll egy vörös lakáj előttünk. Kedvesen meghajlik s fianciául szól.
— A nevét, uram.
Megmondom.
— Parancsolja ugyebár, a meghívót emlékül
— Oh, igen, köszönöm.
Körülbelül százan voltunk körben, senki máshoz nem ment. Feleségem elbiggyesztette az ajkát.
—Üzlet itt minden. Még itt is. Egy jobb cipőit keres, abból nézi ki az üzletet...
Aztán szigorúan körülnéz.
— Nézze csak, hogy tereferélnek. Nincsenek meghatott emberek. Az apácák épp úgy pletykáinak, mint a többiek. Nézze, a papok most ismerkednek. Nagyon jó. Ismerkedésre használják föl az alkalmat.
Csöndes duruzsolás zaja a teremben, mint temetésen. Ülnek egymás mellett, akik rendben vannak, elől. Akiknek a ruhájával baj van, azokat a vörös lakájok átviszik a szomszéd terembe, be kell takarni a nyakat s letörölni a szájfestéket.
Az arany-angyal másfél ember-magasság, (lobogva aranyszárnyai-val ott áll az ébenkereszt tövén s a kereszten egy finom elefántcsont Krisztus. Szegények, mindent elkövetnek, hogy befedjék a nyakukat — súgja a feleségem, s én mosolyogva nézek fel a terem falára, ahol
gyönyörű meztelen női testek vannak festve, Igazán minimális toalettel.
Most felnyitják az ablakokat, fény ömlik be a terembe s friss levegő.
A vörösök egyre agresszívebben rendeznek, nekem eszembe jut az a szó, »reservatio mentalis«, az emberek egyre hangosabbak, egy szürkeruhás úr beleül az aranyangyal ölébe, két amerikai nő magasan keresztbevetett lábakkal ül,, a két olasz nő mellettük, pillanatok kérdése, hogy egymás hajába kap, oly hevesen vitatkoznak azon, hogy hány gárdista jön be és hogy szakállas püspökök jönnek-e?
Egyszerre a vörös lakájok felállítanak mindenkit, négyszögbe állítanak, aztán elkiáltják:
— Térdelni!
— Ma vagyunk először pap előtti — súgja a feleségjem s én megrendülten ereszkedek előtte féltérdre.
— Egészen térdeljen le!
De én nevetek, s intek, hogy nem.
És már itt is a pápa.
Nem vettem észre, mikor bejött. Néhány igen díszes katonatiszt jött előbb, s egy-két fiatal kanonikus pap.
Csak látom, hogy balról közeledik egy fehér, kis kövér, idősebb ember, s mindenkihez hozzányúl. Egyenként áld meg?
Csak akkor veszem észre, hogy a gyűrűjét csókolják, mikor itt is van. Kis, kövér, öreg bácsi. Nagyszerű színben. Piros, rózsás, egész séges. Nagyon kedves, egyszerű arc: XI. Pius.
Ideadja kezét, én mosolygó szemmel megérintem az ujját kézfogásképpen alólról; igen jó, puha, kövér ujjai vannak. Rámpillant s a lépés lendületében továbbmegy.
Fehér a reverendája, semmi egyebet nem figyelek meg, kedélyes, jóakaratú ember lehet, s mindenekfölött remek színben van.
Körülmegy, aztán megáll, néhány áldó latin szót mond, meleg bariton, férfias hangon, s elmegy.
Akkor eloszlott a társaság. Átvettem a meghívót, amit az asszony gondosan eltett, s le a nagy lépcsőkön.
|
Tudnivalók |
Az oldal 2009. óta nem frissül, de a tartalom továbbra is elérhető. Egyes cikkeket a vallásos emberek sértőnek találhatnak.
|
Albumok |
|
|