Fürdőnadrágot és törülközőt akartam magammal hozni, mikor hazulról eljöttem. Helyesen tettem, hogy nem hoztam.

A szent fürdő közvetlenül a Masabielle-barlang mellett van, ahol az Isten anyja az Üdv. 1858. esztendejében egy tizennégyéves kislánynak tizennyolcszor megjelent, mint ahogy ezt saját elbeszéléséből tudjuk.

Harmadik megjelenése alkalmával Mária így szólt: „Jöjjetek ehhez a kúthoz, igyatok a vizéből és mosdjatok benne." És közben a barlang egyik sarkába mutatott, ahol forrás fakadt. Így van ez megírva a legendáriumokban, s azóta millió számra zarándokolnak Lourdes-ba betegek és egészségesek, hogy igyanak a forrás vizéből, és mosakodjanak benne.

Nehezebb eseteknél azonban ez nem elegendő, s a betegek ezért fürödni is szeretnének a szent vízben. Erre a célra medencék vannak itt egy háromrészes pavilonban, az egyik része az asszonyoké, a másik a gyermekeké, a harmadik pedig a férfiaké. Fürdőnadrágot és törülközőt akartam magammal hozni, mikor hazulról eljöttem. Helyesen tettem, hogy nem hoztam. Ebben a szent fürdőben ugyanis egyáltalán nem úgy zajlik le egy látogatás, mint valamely más fürdőben, nem mehetünk be csak úgy egyszerűen, hogy jegyet váltunk, kapunk egy kabint, belépünk egy frissen töltött kádba, vagy medencébe, aztán jön a masszírozás, zuhanyozás, s a végén a törülközés — ó nem, ilyesmikről szó sincs...

Legelőször is a várakozást kell megtanulnia annak, aki itt abban reménykedik, hogy a szent és gyógyító víz testének minden külső és belső nyavalyáját lemossa.

Itt a fő fürdőszabály ez a mondás: Hoffen und harren machen... (... zum Narren — A reménykedés és a várakozás sok emberrel járatja bolondját. - Ford.)

A reménykedés és a várakozás abban a kis előudvarban történik, amelyet a barlangba vezető úttól vasrács választ el. Férfiak állnak itt a bejáratnál hevederekkel, és segítenek a betegeket a hordágyakról a tolóágyakra átrakni. A tolóágyak, ezek a kerekekre szerelt vaslemezek, a csodatevés kellékei közé tartoznak, a hála és a köszönet emléktáblácskái díszítik őket. Hármas padsorok állnak a fürödni vágyó és járni tudó betegek rendelkezésére. Ha egy csoport megfürdött és kilépett az épületből, csak akkor léphet be a következő csoport, és a többi egy hellyel: előbbre kerül. Mi bizony még jó messze vagyunk. Először a búcsújárók, helyesebben kocsinjárók jönnek sorra, tehát azok, akiket úgy tolnak be. Egyre több és több a tolókocsi, az előudvar tele van, s egyetlen tolóágyat, egyetlen hordágyat sem tudna már befogadni.

A rácson túl a zarándokok hada vonul a barlangba. A katolikus világ minden közeli és távoli zugából idegyűlt regimentek menetelnek itt trénestül. Minden ország és minden rend viseletei, csipkefőkötők és kalapok, cilinderek és kucsmák. Előttük, közöttük és mögöttük át-átsurranó papokat és apácákat látni, tisztjeit és altisztjeit ennek a seregnek, amelynek kultúra helyett kultuszt, felvilágosodás helyett elfordulást hirdetnek és csodát ígérnek, ahelyett, hogy megpróbálnának segíteni. Nyolcvan éve tart már ez a felvonulás.

Vég nélküli serege az önkénteseknek és toborzottaknak, akik nem kapnak zsoldot, ellenben zsoldot fizetnek. Ôk emelték ott a dombtetőn a bazilikát aranyból és márványból, az ő pénzükből került ki a második is az első tövében, a mozaikok és szobrok, és kápolnák és a tíz méter átmérőjű aranykorona, ők fedezték a költségeit a harmadik templomnak, egy föld alatti dómnak, amely a második templom alá épült, ők adták a pénzt a via triumphalis, a parkok, a püspöki kastély, a klérus úrilakja és a torz bronz-szobrokkal díszített Kálvária építésére is. Teljes nép-vagyonokat építettek be és tömtek be Lourdes-ba, és még több pénz ment és megy Lourdes-on át Rómába. Ez itt a csoda, higgyétek csak el.

Most elvonulnak előttünk a seregek, összecsukható székkel a hónuk alatt, rózsafüzérrel és énekeskönyvvel a kezükben, zarándokcsoportjuk jelvényével a mellükön. Mindnyájan végignéznek bennünket, akiknek a puszta imádkozás a barlang előtt és az ital a forrásból nem elegendő és akiknek teljes fürdőre van szükségük, hogy szenvedéseiktől megszabaduljanak. Sokan közülük megállnak és várják, hogy valaki mankóit lóbálva, vagy protézisét letépve kirohanjon a fürdőből: — meggyógyulta, meggyógyultam! kiáltással, s a tömeg is felsikoltson: — Un miracle ... — csoda történt!

Ilyen csodáért könyörög három páter az előudvarban. A középső, a födetlen fejű, aki a szentbeszédet tartja, nagy képességű szónok. A rács előtt álló tömeghez intézi szavait. Mások szenvedése nem látványosság — mondja —, tehát minden arra haladónak kötelessége együtt imádkozni és fogadalmat tenni, hogy a Szent Szűz leszálljon, és foganatosítsa a kegyelem csodáját. Aztán átadja a szót két paptársának, és ezek fennhangon mondják előre az imádságot, a hiszekegyet, a glóriát, a miatyánkot és az angyali üdvözletet. A tömeg utánuk mondja az imát.

A rács mögött a fürdőzők és a fürdőre várakozók hozzátartozói imádkoznak, buzgóbban, mint a papok és áhitatosabban, mint a többi zarándok. (Énrám is várakozik valaki odakünn, és később majd elmondja nekem, hogy egy német házaspár ezekkel a szavakkal ment el mellette: — Nézd csak, az ott, a második pad közepén, hogy hasonlít a Kischre! — Hát tőle ki is telik.)

A papi közbenjárók lába előtt betegek nyögik és nyöszörgik imába foglalt nyögésüket, imádságos nyöszörgésüket, de van úgy, hogy szinte üvöltő és kiáltó és parancsoló ez az imádság. Egy gyerek, valamennyit túlüvöltve, szünet nélkül sikoltozik. Kis tolókocsija közvetlenül a középső pap mellett áll, amellett, aki oly szíyhezszólóan tud beszélni az isteni könyörületességről és a jóságra való kötelességről, anélkül, hogy a gyermek kétségbeesett sikongatásától a legkevésbé is zavartatná magát. Mindazonáltal, hogy az áhítatos hangulatot ne rontsa, az egyik betegszállító kigördíti a gyerek kocsiját a rácsos udvarból.

De a kiáltozóknál is kiáltóbbak a hallgatagok. Szemük fehérje a semmibe mered. Egyre hozzák a hordagyakat, és a hordágyakon látszólag csak takarók és kendők hevernek, semmi más, csak ezek a kendők és takarók. Mégis, kell, hogy ember legyen alattuk. Élnek-e még vajon?

És ide akartam én úszónadrágot és törülközőt hozni! Micsoda fura ötlet, földi szükségleti cikkeket hozni egy olyan világba, ahol haldoklókat hordoznak körül és halottak fürödnek, és a közönség arra vár, hogy a víz újból életre keltse őket.

Mi, akik gyalogosan jöttünk ide, most már két órája ülünk az előudvarban, és még egyre hozzák a hordágyon fekvő betegeket a szent fürdőépület belsejéből. S aki nyöszörgöit, mielőtt bevitték, nyöszörög most is, aki nyögött, most is nyög, a halottsápadt arcokat nem futotta be az élet pírja, az üres, semmibenéző szemek most sem élénkebbek, az ajkak reszketve mozognak, s bizony a hordágyakon levő takarók alatt nem mozdul semmi. A hozzátartozók betegeikhez rohannak, nevükön szólítják őket és reménykedve fürkészik arcukat. Semmi...

A lehetőségek azonban még nem merültek ki végképp, s a barlang előtt a Szent Szűz kegyesen lehajolhat a szenvedőhöz, aki teljesítette parancsát, aki messziről zarándokolt ide, hogy igyék ebből a vízből, és megfürödjék benne. Tehát a fürdés után a beteget a szent gyógyító sziklához viszik, a hordágy vivői hangosan imádkoznak, a beteg hozzátartozói ugyancsak imádkozva kísérik a hordágyat.

Mi, akik még mindig a fürdőre várakozunk, nem láthatunk a barlangba, mert ez körülbelül ötven lépésnyire innen, a sarkon túl fekszik, de ha beütne a csoda, meghallanánk a szenvedéseiktől megszabadultak örömujjongását, s a tömeg örömkiáltását. De nem hallunk semmit.

Azok, akik sajátlábúlag érkeztek, és most ülve várakoznak, időnként egy-egy hellyel előbbre kerülnek, és már nincs messze az az idő, mikor Isten Anyjának várószobájából a rendelőjébe hívnak. Bal felőli szomszédom egy szállóban lakik velem: párizsi hivatalnok, tegnap este együtt sakkoztunk. Veleszületett gerinc-elferdülésben szenved, majdnem 45 fokra görbül jobbra, egyetlen specialista sem tudott segíteni rajta. Most aztán Lourdes-dal próbálkozik. Csak a nők miatt teszi — tegnap megvallotta nekem —, nem akar nevetségesnek látszani előttük.

A hosszú lábú írnek tolmácsa voltam a vonaton. Egyre felém tekinget, mintha kérdezni szeretne valamit, aztán mégiscsak hallgat, mert ez az időpont nem társalgásra való.

Harmadik ismerősöm kitartóan bicegett mellettem mankóin a vasárnapi körmeneten, amelyre fél Portugália eljött érsekével és valamennyi püspökével. Egyike volt ez a lourdes-i esti körmeneteknek, megrendezésük keresett és költséges.

A barlang előtt gyülekeztünk, egy faág szinte megmozdult a sziklahasadékban, talán a lobogó gyertyák fényétől, talán a sok ezer hangú mormolástól.

Az első harangjelzésre meggyújtották fáklyáikat a zarándokok, menetbe fejlődtek fel, és felcsendül az Ave Maria. Alighogy elhangzott a refrén, mint angyalok kórusa, még egyszer vissz-hangzott a sziklafal magaslatáról. Lourdes templomi kórusa oda-fönn helyezkedett el. A sarkon befordulva szembe kerültünk a dómmal, amelynek körvonalai úgy villantak fel, mintha az énektől gyúltak volna lángra, tornyai, kapui, ablakai és rozettái ragyogtak a villanykörték keretében. Együtt énekeltek a harangok is:

Ave, Ave, Ave Maria!

s a fények és hangok menete haladt felfelé a kaptatón. A megkoronázott Istenanya lába előtt lángolt a rózsabokor, feje fölött égett a korona, hangszórók zengték a mi énekünket, s a fények és a hangok menete a kaptató túlsó oldalán leereszkedett.

A rózsafűzér temploma előtt álltak a püspökök, s a nagy téren át föléjük kígyózott a hosszú körmenet. Egy karnagy a lépcső tetejéről felváltva vezényelte a tömeg és a templomi kórus énekét, az Ave Mariát a Credo váltotta fel, s a portugál érsek és püspökei áldást osztottak a letérdeplő és keresztet vető tömegnek.

A sánta ember, aki most velem együtt vár a fürdőre, az egész utat végigbicegte mankóval a hóna alatt, énekeskönyvvel a kezében, és nem elégedett meg azzal, hogy csak a refrént, az „Ave, Ave, Ave Mariá"-t énekelje, ő minden strófát végigénekelt, és tiszta baritonja magasan szárnyalt a tömeg éneke felett. Időről időre elismerést várva pillantott rám, aki közvetlenül mellette mentem — most azonban már nem méltat figyelemre. Itt nincs senkinek más szomszédja, csak saját maga. A reménykedés és a várakozás teljesen betölti az ember lelkét.

S most végre rám kerül a sor. Függöny csapódik félre előttem — a lourdes-i Notre-Dame (Miasszonyunk) kezdőbetűi vannak ráhímezve —, és negyedmagammal egy kis kabinba lépek. Kőpadlója vizes és piszkos, leülünk egy padra és levetkőzünk. Mellettem egy férfi, már a fürdés után, láthatóan nem képes arra, hogy egyedül felöltözzék. Teste lökésszerűen meg-megrán-dul, keze képtelen a ruhát begombolni. Egy fürdőszolga aztán segít neki.

Három süllyesztett medence van itten, ám csak a középsőben látok vizet. Az egyik fürdőmester — tekintélyes külsejű, karvalyorrú, fehér szakállas férfi — alpesi orvvadászra emlékeztet. Fiatalabb, már inkább világfias kollégája felszólít bennünket, hogy ingünkön kívül vessünk le mindent. A hosszú ír hozzám fordul: What did he say? — mit mondott? Még mielőtt lefordíthatnám, a fürdőmester már angolul is elismételte felszólítását. Hogyan, ingestül kell a vízbe mennünk? Talán mégiscsak magammal kellett volna hoznom az úszónadrágomat és a törülközőmet?

A fürdőmedence fölött két rézcső nyílása, mindkettő el van zárva. Ebbe az állott vízbe kell belemennem, amelyben ma, legalább is ma, megfürdött mindaz a nyavalyás és kiütéses, mindaz a tiszta és tisztátlan ember, akiket hordágyon vagy tolószéken hoztak, vagy csak úgy gyalogszerrel jöttek ide.

A barlang forrása százhuszonkét hektoliter vizet ad naponta. És ezren meg ezren isszák naponta ezt a vizet, s megtöltik vele kulacsaikat, azonkívül a szent vizet szétküldik a világ minden tájára. Már régen felmerült az a gyanú, hogy nem is forrás, hanem a Gave de Pau-folyó vize az, amit a csodaváró fürdővendégeknek szent forrásvízként kínálnak. Az egyházi hatóság azonban azt állítja, hogy a vízfölösleg a rózsafüzér temploma melletti víztárolóból ered, melynek bejárata fölött ez a tábla áll:

ENTRÉE FORMELLEMENT INTERDITE (Szigorúan tilos a belépés. - Ford.)

Minden tiszteletünk ezé a víztárolóé — de nem sok.sikerrel lehetne velünk elhitetni, hogy a víz elegendő ahhoz is, hogy akár minden fürdés után újra töltsék a medencét. Így aztán megmarad a medencében a régi víz, s ebbe kell mindannyiunknak belépnünk, egészségesnek és betegnek, tisztának és tisztát-lannak. Fertőző és bőrkiütéses betegeket csak a fürdési idő vége felé szabad beengedni, a szívbajosoknak és a tüdőbetegeknek egyáltalán nem szabad fürdeniük. Ez a szabály azonban csak azokra vonatkozik, akiket a kórházból hoznak ide. Aki nem a kórházból kerül ide, az nem köteles magát vizsgálatnak alávetni. Engem sem vizsgált meg senki.

Fürdőtársaim mellén érem csillog. Hiba volt tőlem, hogy nem hoztam magammal ilyen érmet, nem úszónadrágra és törülközőre kellett volna gondolnom. A hosszú ír elsőnek lép a medence szélére. Orwadász fürdőmester és Világfi fürdőmester jobbról és balról közrefogják, amikor hirtelen kirobban belőle a tiltakozás: No! — Elfordul: — No! — Arca és egész teste az ellenkezést tükrözi, és senki sem tudná elképzelni, hogy ebben a két betűben — No! — mennyi mélységes ellenkezés szólalhat meg.

Az ír most bekapcsolja a gondolkodás egy rövid szakaszát, tudatára ébred annak, hogy végeredményben azért jött ide olyan messziről, hogy ebben a fürdőben megfürödjék, tehát egy másodpercre ne küzdje le mégis az ellenkezést? — No! — nyögi magának feleletül... - No! - A mi kis fürdőfülkénkben ez a „No!", ez a tiltakozás sokkal bénítóbban hat, mint ahogy a fürdő udvarában a betegek kiáltozásai hatottak.

Mária fürdőszolgái vállukat vonogatják, nyilván már megszokták vendégeik menekülési kísérleteit, és már intenek is a következőnek. Az pedig én vagyok. Ingben lépek a medencéhez. Ágyékkötőt nyomnak a markomba, magam elé kötöm. A kötény nedves. Vajon hány betegen volt már előttem? És milyen betegeken? Ö, miért is hagytam otthon az úszónadrágom! Most aztán levethetem az ingemet — szűziesség a végső pillanatig —, arra a zsámolyra dobják, amelyen az imént még az ágyékkötő bevert.

— Mondja el azt az imát, ami ott van a táblán — szól a világ-fias fürdőmester, és a medence fölött függő négy plakát egyikére mutat. Ugyanabban a pillanatban két pár kar menthetetlenül megragad, és mialatt a két férfi a jobboldali plakáton levő imát mormolja (bal felől spanyolul, középen angolul és franciául, jobbra németül olvasható ugyanaz a szöveg), a három lépcsőfokon lerángatnak a zavaros, hideg vízbe és belebuktatnak úgy, hogy a víz egészen a számig ér. A két fürdőmester a jobb- és baloldali üres medencében áll, testemet a víz alá szorítják, államat felfelé nyomják és együtt imádkoznak velem, aki az egészen jobb szélen levő imatáblára meredek és elrebegem:

Áldott légy, szent és szeplőtelen Fogantatás...
Lomdes-i Isten Anyja, könyörögj érettünk!
Anyám, könyörülj rajtunk.
Ó, lourdes-i kegyes Miasszonyunk, gyógyíts meg
minket szeretetből és a Szentháromság dicsőségére!
Szenvedők menedéke, könyörögj érettünk!
Betegek segítője, könyörögj érettünk!
Ó, szeplőtelenül fogantatott Szűz, könyörögj érettünk!
Ó, boldogságos Bernadette, könyörögj érettünk!

Azután talpra állítanak, az egyik férfiú levesz a polcról egy parányi Mária-szobrot, amilyent Lourdes boltjaiban egy frankért lehet kapni. Nincs időm elgondolkodni azon, hogy miért nem vásároltak egy nagyobbat, mondjuk, kétfrankosat, máris odatartotta a szám elé. Fürdés után minden betegnek meg kell csókolnia ezt a szobrocskát. A két férfi most felsegít a három lépcsőfokon, az egyik megragadja az ingemet — óh, én otthonmaradt törülközőm! — nincs törülköző, hová is gondoltok! a szent forrásba megmártott testet törülközővel érinteni? Rámdobják az ingemet, s mivel ilyenformán szemérmem szemérmesen el van takarva, leveszik rólam az ágyékkötőt.

— No! — dadogja a hosszú ír. Arca még most is eltorzult, alsó ajka lefittyed az undortól, szeme engem vizslat, vajon láthatók-e már rajtam a gyógyulás avagy a halál jelei. A „no" most már egyre halkabb lesz. Rémülete lassanként leapad, és miután csoportunk másik két tagja is kiszállt már a medencéből, szépen engedi ő is, hogy a csodavíz alá nyomják.

Meztelen, víztől csöpögő lábbal lépkedünk a padlón, melyet azelőtt cipővel tapostunk, sár ragad a sarkunkra. Fürdőlepedő nincs — hiába, ami szent, az szent. Föl a harisnyával a sáros lábra, a ruhával a nedves testre, gyerünk kifelé, még sok a várakozó! A három pap már elment, könnyebb esetekért úgy látszik nem érdemes közbenjárni. A rács előtt várakozó tömeg is megritkult már.

A barlang felé megyünk, ott zajlik le a víziszertartás befejező része. Hordágyas betegtársainkkal találkozunk. A barlangból oda viszik őket vissza, ahonnan jöttek, az Hospitalitébe — a betegek lerakatába. Arcuk még sápadtabb, még sárgább, s a kendők között semmi sem mozdul.

Akik itt halnak meg az Hospitalitében, azokat rokonaik hazaszállítják, vagy az itteni temetőben temetik el. Ez az egyetlen nyilvános hely Lourdes-ban, amelyre nem hívják fel senkinek a figyelmét, ahová nem vezetik el a zarándokokat. Könnyen eszükbe ötlene itt talán az a feltevés, hogy Szűz Mária a kegyhelyén bizony gyakran éppen nem sok kegyet gyakorolt. Tömegsírokban fekszenek az egyes zarándoklatok áldozatai, odaát a Kálvárián pedig azoknak a bourboni katolikusoknak síremléke áll, akik 1922. augusztus 1-én a Lourdes-ba vezető zarándokútjukon vonatösszeütközés következtében vesztették életüket. Magát a szent barlangot sem kerülte el a szerencsétlenség, 1875-ben elöntötte az árvíz, szétrombolta az oltárt, a Mária-képet és valamennyi bejáratot.

Úton-útfélen figyelmeztető táblák: „Vigyázzunk a pénztárcánkra!", „Óvakodjunk a zsebtolvajoktól!"

Az egyház óva int: Vigyázzatok a pénzetekre, kedvezőbben is felhasználhatjátok! Miséket mondathattok, kilenc napra vállalhatjátok az öröklámpa költségeit, fogadalmi táblákat rendelhettek és szentelt gyertyákat vásárolhattok. Íme, a bűnbocsánat feltételei!

A Mindenható Szűz saját birodalmában képtelen arra, hogy megakadályozza a zsebmetszést, sőt még a vasárnap megszentelését sem tudja a belőle élő kereskedőknél elérni. Csak formai jelentőségűek a plakátfelhívások, amelyek mindenkit arra szólítanak fel, hogy csak azokban a kereskedésekben vásároljon, amelyek vasárnap zárva tartanak. Vasárnaponként összesereglik a Pireneusok népe, mindenkinek szüksége van egy fáklyára az esti körmenetekhez, mindenki vesz egy gyertyát az oltárra, mindenki küld egy képeslapot a rokonainak, mindenki vesz énekeskönyvet, aztán szentképet a falra, emlékérmet, rózsafüzér-vásárfiát, felvételt a barlangról a gyermekek számára, csoportképet a délelőtti miséről (az ember maga is látható rajta), egy kékzomán-cos kulacsot a csodavíz tárolására, egy „Merci á Maria" -köszönet Máriának — feliratú fogadalmi táblát, Mária-szobrocskákat, továbbá Bernadette Soubirous gipszfehér és háromszínű olajnyomatú képeit és szobrocskáit. A vendéglők nem csukhatnak be, úgyszintén a gyógyszertárak és illatszertárak sem, és a „Journal de la Grotte"-ot, az egyházi hatóságok értesítőjét is árusítják vasárnap.

Befurakodom az embertömegbe, mely előretörtet, hogy a barlanghoz jusson. Még nedves vagyok a fürdőtől, fehérneműm a bőrömhöz tapad.

Néhány sorral előttem ott látom a ferde gerincű minisztériumi tisztviselőt, közvetlenül mögöttem a még most is zavart ír óriást; lehetséges, hogy éppen bűnös „no"-inak megbocsátásáért imádkozik. Egy korláttal körülzárt helyen állnak a betegek hordágyai.

A barlang bolthajtásairól mankók függnek, mint sztalaktitok, a gyertyák pedig sztalagmitokként (A cseppkő két válfaja: sztalaktit a felülről lefelé függő, sztalagmit az alulról felfelé meredő cseppkő neve. — Ford.) merednek felfelé. A mankók régiek és feketék, a gyertyák újak és fehérek, vagy tarkabarka viaszból fonottak. Balról a sziklafal ugyancsak falábakkal, bőr- és gipszfűzőkkel van tapétázva, olyan kínzószerszámokkal, melyeket a mai ortopédia már nem ismer. Akkor akasztották ide ezeket, amikor a betegek új protézist kaptak, vagy talán azok a betegek hagyták hátra, akiket a lourdes-i Szűz Mária úgy szabadított meg a nyavalyáiktól, hogy itt Lourdes-ban halhattak meg?

A lourdes-i kalendáriumok és újságok, a Lourdes-i Miasszonyunk Orvostársaság közlönye, az egész katolikus kereszténység szószékei csodás meggyógyulásokat hirdetnek és a lourdes-i templom falait fedő hálatáblákra hivatkoznak. Ezek azonban semmit sem bizonyítanak. Az egyik kripta szinte tömve van ilyen táblákkal, a világháborúban elesettek emlékezetére, más táblák valamely ügy szerencsés kimeneteléért mondanak köszönetet (egy pópa az ortodox hitről a katolikus hitre való áttérését köszöni meg). S ha akad is olyan felirat, amely gyógyulásról ad hírt, az sem olyan, hogy azt az egyház csodaként elismerje, az egyház ugyanis csak a gyógyíthatatlanok gyógyulását ismeri el csodának...

Az egyház egyáltalán nem ért egyet azzal a szabadelvű felfogással, hogy szuggesztív tényezők gyógyulást idézhetnek elő. Néhány évvel ezelőtt egy gyógyvíz-szakértő hivatalból megvizsgálta a csodatevő vizet. Hogy magára ne vonja a papság haragját, és hogy az állítólagos gyógyulásokat kereken ne vonja kétségbe, leletéhez, amely szerint ez csak közönséges víz, azt a záradékot fűzte hozzá: „lehetséges, hogy a forrás egyelőre meg nem állapítható gyógyhatású ásványi elemeket tartalmaz."

Na, kapott is a klérustól! Elsősorban Isten Anyjának semmi szüksége arra, hogy gyógyhatású folyadékokat vegyen igénybe, másodsorban pedig valamely, akár csak feltételezetten gyógyhatású víz okozta meggyógyulás nem is volna csoda, harmadsorban pedig (és ez a legfontosabb), egy ilyen lelet alapján az állami fürdőigazgatásnak jogában állna Lourdes-ra is rátenni a kezét. Végül is egy másik tisztiorvost bíztak meg azzal, hogy szakértői véleményt adjon a vízről. Ez aztán minden korlátozás nélkül megállapította, hogy a lourdes-i víz semmiféle aktív gyógyhatású elemet nem tartalmaz. Ezzel már elégedett volt az egyház: csak közönséges víz az, amely itt meggyógyítja a rákbetegeket, és a vakokat látóvá teszi, kiegyenesíti az elferdült gerincet, és újra növeszti a hiányzó végtagokat.

Az imádkozók könyörögve pillantanak a barlang felé, hogy végre jelenjék meg előttük az ott felállított szobor eredetije, mint ahogy egykor Bernadette Soubirous előtt megjelent. Az élő Máriát azonban még senki sem látta a milliónyi búcsújáró közül.

Néhány hónappal ezelőtt meghalt Bernadette fivére, legutolsó élő vérrokona. Nem sokkal utána megtörtént Rómában Bernadette szentté avatása. Saját községében a Soubirous-család nem örvendett valami nagy tekintélynek. Bernadette atyja ingyen lakott a község használaton kívül helyezett fogdájában, ami pedig a leányát illeti, alig akad a szentek között még valaki, akiről olyan kevés jótettet jegyeztek volna fel, mint a mi Bemadette-ünk-ről. Csupán mondásai maradtak fenn, amelyek bizonyságául szolgálnak annak, hogy milyen „ördöngős fruska" volt.

Hogyan is volt hát az a dolog a jelenéseivel? Amint éppen két másik gyerekkel ment gallyat gyűjteni, a Masabielle-barlang közelében egy keskeny kis malompatakhoz ért. Bernadette-nek három lépés kedvéért nem akaródzott a cipőjét és a harisnyáját lehúzni, majd ismét felhúzni, ezért felszólította két mezítlábas társnőjét, hogy vigyék át a patakon. Ezeknek azonban eszük ágában sem volt, hogy átvigyék, lustának csúfolták és elszaladtak. Mikor hazaért, Bernadette csak azt tette, amit helyében más gyerek is tett volna hasonló esetben: azzal bosszantotta pajtásait, hogy elmondta nekik, milyen csodaszépet látott ő időközben. A többiről már a lelkipásztor és a falu lakói gondoskodtak.

A történelmi nevezetességű lourdes-i lelkipásztornak a halotti maszkja ott függ a Bernadette-múzeum falán, kövér, ravaszdi arc, Peyramale abbé bizonyára nem volt még ilyen kövér, amikor egyházközségének e báránykája a Szent Szűzzel találkozott, de ravasznak ravasz volt már akkor is. Ô maga sohasem ment el a barlangba, mindent Bernadette-tel és a püspökével beszélt meg.

Néhány évvel ezelőtt La Salette községben már feltűnt Isten Anyja, hogy a kezdődő szocializmus és a sztrájkmozgalmak ellen beszédet mondjon: „Ha az én népem nem lesz alázatos feljebbvalói iránt, akkor az én Fiam leveszi rólatok a kezét... Megparancsoltam nektek, hogy hat napon át dolgozzatok, a hetediket pedig szenteljétek Istennek..."

Ezek a határozott állásfoglalás szavai voltak, és ennek megfelelően reagáltak a politikai pártok is az isteni beavatkozásra, földi dolgokban. Az egyház határozottan megjárta a felidézett vitában. Két pásztorgyerek, egy fiú meg egy lány voltak a kinyilatkoztatás koronatanúi, ezek azonban egymásra féltékenykedve ellentmondottak egymásnak arra vonatkozóan, merről is jött a jelenség, merre is tűnt el és hogy mit is mondott valójában. A lányt kolostorba vitték, a fiút pedig — aki időközben ivásra adta a fejét, és a kocsmákban nemkívánatos dolgokat fecsegett — egy zuáv-ezredbe.

Röviddel ezután két környékbeli abbét, páter Deléont és páter Cartellier-t, valamilyen állítólagos magánéletbeli eltévelyedés miatt kiközösítettek az egyházból, ők aztán részletes leleplezéseket közöltek arról, hogy az egész jelenési történet komédia volt csupán, sőt még a nevét és a címét is megadták a hölgynek, aki a Szent Szűz szerepét eljátszotta.

Lourdes-ban csak egyetlen tanú volt, Bernadette, igyekeztek is hatalmukba keríteni. Isten Anyja semmi esetre sem beszélhetett politikáról, a csoda elismertetését magának a népnek kellett követelnie, s az egyház csak hosszas ellenállás után hagyhatta magát meggyőzni a csoda hitelességéről.

Utoljára Peyramale abbé születésnapján küldték Bernadette-et a barlangba, és ez volt egyben a legfontosabb találkozása is a „hölggyel".

IX. Pius pápa ekkortájt éppen egy régi egyházi vitát zárt le, kiadva az „Ineffabilis" kezdetű bullát. Ebben a bullában dogmaként mondották ki, hogy Szűz Mária Szent Joachim és Szent Anna házasságából szeplőtlenül fogantatott. Eddig azonban még nem volt megfelelő búcsújáróhely a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére. Nem csoda, ha a jelenség nemcsak hogy búcsújáró helyül jelölte ki a barlangot, hanem egyszersmind Szeplőtelen Fogantatásként mutatkozott be. Ezeket a szavakat — „Mert én vagyok" — baszk nyelven mondotta, nyilván azért, hogy a kis lourdes-i gyerek jól megértse, az utána következő két szót pedig a gyermek egyáltalában nem érthette meg. Ezt mondotta: „Que soy era immaculada concepcion." (Mert én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás. — Ford.)

Ezek után Isten Anyja nem találkozhatott többé a gyermekkel a barlangban, bármennyire is vágyakozott utána. Az abbé megtiltotta Bernadette-nek, hogy valaha is még egyszer odamenjen, a gyermeket a nevers-i kolostorba zárták, sőt még akkor sem engedték a gyógyerejű forráshoz, amikor tüdővészben megbetegedett, jóllehet akkor még nem tiltották el a tüdővészeseket a fürdéstől. Bernadette fiatalon halt meg, utolsó szavai ezek voltak: „Nagy bűnös vagyok."

Felfedezése azonban virágzásnak indult. A Pireneusok úgyszólván minden valamirevaló barlangja szolgált már vagy pogány, vagy keresztény istentisztelet céljára. Csak a Masabielle-barlang lett volna erre a célra alkalmatlan? Találtak is benne idővel egy négyszögletesre kifaragott őskori sziklatömböt, amely valaha Vénusz oltára volt.

A hegyvidék bigott lakói első perctől fogva sokkal valószínűbbnek tartották, hogy Isten Anyja megjelent a kis Soubirous-nak a barlangban, mint azt, hogy senki sem jelent meg neki. Ezért tehát ők is kivonultak vele, és bár ők maguk nem látták a „hölgyet", de láthatták, hogy Bernadette elragadtatott mozdulatokkal füvet evett és magát a forrás vizével befröcskölte. E látványra sokan keresztet vetettek magukra, és vallásos révületbe estek, mások pedig táncra perdültek, vagy felkapaszkodtak a sziklára, ami napnál világosabban bizonyítja, ezeket megszállta az ördög, aki Máriát a lakásában akarja háborgatni. Bizony elég züllött élet folyt akkoriban ezen a szent helyen, s akkor sem lett jobb, amikor Bernadette már a nevers-i kolostor falai közé volt zárva.

A tarbes-i rendőrkapitány, Foch-nak hívták — és fia, a későbbi marsall, abban az időben még nem is járt a katonai iskolába —, jónak látta, hogy megtiltsa a barlang látogatását. A lourdes-i, valamint a környékbeli gyerekek azonban nem sokat törődtek a tilalommal, hanem minden teketória nélkül ledöntötték a barlang köré emelt kerítést.

Csak miután az egyház elismerte a víz csodatevő hatását, szüntette meg természetesen a világi hatóság a tilalmat. A világ minden tájáról özönlik azóta ide, a kegyelem forrásához, végtelen oszlopokban a gyógyulást kereső és az áldozatra kész emberek hatalmas serege.

Lépésről lépésre mozdul csak előre a végtelen embersor a barlangon keresztül. Egy vasból kovácsolt nagy fa a csillár. Évente százhatvanezer gyertyát égetnek el rajta. A szikla jobb fele mintha fekete jéggé vált volna a hivők csókjaitól. Egy hatalmas kosár a túlvilág levelesládája, ebbe dobják be a Madonnának címzett leveleket, amelyeket rendszeres elégetés útján továbbítanak rendeltetési helyükre: a barlang kijáratánál fizetik a portót — oly szélesen, mint egy sorompó, állja el utadat a gyűjtőpersely.

Sercegnek a gyertyák, csöpög a viasz, és szaga egybeolvad a tömjén kábító füstjével meg az izzadságszaggal, egyes zarándok-csoportok ugyanis betartják fogadalmukat, hogy zarándokútjuk előtt hat hétig nem váltanak inget. A litániák monoton mormolása hallik.

Itt imádkoznak azok, akiknek el kell cserélniük földi boldogságukat egy jobb túlvilág reményére, akiknek engedelmeskedniük kell a felsőbbségnek, s a szellemet és a tudományt az ördög művének kell tekinteniük, hogy megleljék lelkük nyugalmát és elégedettek legyenek.

S most itt áll ez a világ. Elégedett-e vajon? Dehogy is az. Meggörnyedt, rettegő, nyomorúságos és reszkető. Itt megy, itt áll és itt térdel ez a világ, görnyedten, rettegőn, nyomorúságosan, reszketőn. Karját görcsösen kitárja, hogy fogadja a Csodát, a Csodát, amely nem jöhet el. A szem kerekre tágul, hogy meglássa azt, amit még soha senki sem látott és nem is fog soha meglátni senki. Az ajkak imát mormolnak, amelyet senki sem hall. Leveleket adnak postára, melyeket olvasatlanul dobnak a tűzbe.

Az ing már megszáradt rajtam. Utam az Hospitalité mellett visz el, a portásfülke előtt összetorlódnak a hordágyak, a nyomorultak, a haldoklók menete.

A liberalizmus vállát vonogatja: Udvözüljön mindenki a maga módján. Itt ezek valóban nemsokára „üdvözülnek". De vajon a maguk módján? Olyan módon, amelyet rájuk kényszerítettek ennek a módnak haszonélvezői. A vallás magánügy — hirdeti az elnéző reformizmus. Itt láthatjuk, mint válik a „magánügy" a nyilvánosság ügyévé — tömegek adóznak pénzükkel s az életükkel a harcos egyház parancsolatainak követéséért.

Mint akit megült a lidércnyomás, úgy megyek haza. A szobámban egy széken ott hever az úszónadrágom és a törülköző, amelyeket magammal akartam vinni, aztán mégsem vittem el. No, gyertek, törülköző és úszónadrág, most elmegyünk fürdeni.

Forrás: A vallás titkai (Kossuth kiadó, 1960.)