Mindenütt szép a május, de a püspöki udvarban a legszebb. Különösen ilyen jókor, napfelkelés idején. A harmat nevetve csillog, mintha Szűzmária drágagyöngyöket hintett volna széjjel az éjszaka. A virágágyak kórusban éneklik a sokféle színt, s körül a kerítés mellett: fehéren és lilán orgonáznak a fák. Fent pedig, és kereken, a háromszárnyú palota tetején, a friss fényben piros szájjal dalolnak a hazajött fecskék; olyanok éppen, mint az apró kicsi papok, kik az első miséjüket éneklik.

Emberféle sokáig nem zakatol.

Aztán egy kicsi csizmás alak jön be a boltíves kapu alatt. Piros, bajuszos arca van, és tollas pörge kalapja. Fütyül, és a nádpálcájával csapkodja csizmája szárát. Ez az intéző, a neve Demeter. Két fajta lakik benne: ha káromkodik, akkor magyar; ha patvarkodik, román.

Gyorsan és aprókat lépve, a gazdasági udvarba tart egyenesen. Az istálló előtt megáll, és katonásan kiált:

- Énekes bácsi!

Vár néhány pillanatig, aztán újra kiált:

- Énekes!

Az istállóból egy öregember fut elé. Középtermetű, sovány, falusias és rongyos. A haja hosszú, gyér és fehér. A szemöldöke és a bajusza is fehér. S bozontos is mind a kettő. Egy könyvet tart a kezében, és ügyetlenül dugja.

- Tessék parancsolni! - mondja.

- Miféle könyv az? - int rá Demeter.

Az öreg hátranéz, mintha ott keresné valahol a könyvet.

- Ott a kezében! - szól rá Demeter.

- Szűz Mária virágoskertje - jelenti Énekes bácsi.

Az intéző felmutat az orgonafákra:

- Hát ez a virágoskert nem elég magának?

- Elég, de ebből az enyimből imádkozni szoktam!

- Halljunk oda! - röhint egyet Demeter. - Hát itt a palotában nincsenek elegen, akik imádkozzanak?!

- A jóra soha sincsenek elegen - mondja jámborul az öreg.

- A trágya ki van-e takarítva?

- Ki van, hogyne.

- Hát a lovak ki vannak-e kefélve?

- Éppen most fogék vala neki.

- Evvel a könyvvel?

- Nem evvel, hanem a vakaróval.

Az intéző elveszi tőle a "virágoskert"-et, és megkérdi:

- Van-e még efféle könyve?

- Mi célra?

- Nem mi célra, hanem ide csak avval a többivel is! Itt nem lehet elimádkozni azt a sok drága időt! Egy-kettő!

Felhők szállják meg az öreg kék szemét, s szelíd arcát félelem nyomorítja el. Mit tudjon csinálni? Hazudni nem való az ő igazi lelkének, de a könyvei neki többek, mint a kenyér. Legjobb volna összegömbölyödni, mint a sün, de semmi tüske nincs a természetében.

- Na, mit tojóskodik itt?! - kiált rá Demeter.

- Hát mit cselekedjem, hogy jó legyen?

- Adja elő a többi könyveit is!

Énekes bácsi kerülgeti a hazugságot:

- Ebből szoktam a legtöbbet imádkozni, amit el tetszett venni.

- S a többit miből szokta?

- Innen egy kicsit, s onnan egy kicsit.

- De könyvből?!

- Legtöbbet kitalálásból s emlékezésből.

Két galamb röppen eléjük a földre. Búgnak, és puhán lépkedve harmonikáznak.

- Van még efféle könyve? Arra feleljen!

- Azt kell mondanom, hogy nincs - kínlódja ki az öreg, de mintha menekülne saját maga elől, rögtön rámutat a galambokra, és így szól: - Minő kedves teremtmények! A szelídséget és a szeretetet példázzák nekünk.

- Tojást példázzanak! - mondja Demeter, és feléjük suhint a nádpálcával.

A galambok felrebbennek, s úgy szól a szárnyuk, mint az orgona.

- Hopp, repüljön utánuk! - riasztja Énekes bácsit is Demeter.

Az öreg a madarak után néz boldog szemekkel, majd csendesen így felel:

- Lélekben megtettem.

Demeter hetykén és ízetlenül inti le:

- Menjen a nyavalyába avval az örökös lélekkel, Énekes bácsi! Lélekben már én is rég püspök vagyok, de azért a négy fehér után mégsem én ülök fel a hintóba, hanem a kegyelmes úr.

- Ó, kérem, nem a négy fehér számít!

- Hát mi számít?

- Az üdvözülés, a túlvilági jólét.

Demeter kacag:

- Hát arra spekulál maga?

Énekes bácsi felemelinti a kezeit, mintha sátánnak intene:

- A szándék az enyim, de bizony mondom: a szó a kufároké!

- Maga meg van zavarodva!

- Én?!

- Maga... maga!

Az öregnek mosolyra vonul a szája, és gyermeki huncutság csillog a szemében.

- Nem az az okos, aki itt akar jól élni a földön, hanem az az okos, aki az örök életben akar boldogan élni...

Az intéző nevetve keresi a választ, de mielőtt szólhatna valamit, egy legényke ugrik elő a tehénistállóból, és örvendezve kiáltja:

- Édesap... - egyszerre bedugul, mert meglátja az intézőt az apja mellett. A fejét béhúzza, egy kicsit kuncog, és vissza akar sompolyogni az istállóba.

- Gyere csak! - szól és int feléje Demeter.

A fiú odamegy, és az apja mellé áll családi vonalba. Eleven, nyurga kamasz. Az apja formáját nem hozza egyáltalán. A szemei sem kékek, hanem feketék, kicsikék, és egy percig futkosni meg nem szűnnek. A homloka előre kiül és hamarbeszédje gyorsan esik.

- Te is imádkoztál? - kérdi az intéző.

- Én nem, s hát ki igen?

- Hát apád.

- Neki kell is, mert ő a püspök úr mellett van.

- S hát te ki mellett vagy?

- Én a tehenyek mellett.

Demeter harsogva mulat a legényke gyors eszén:

- Látja, milyen fia van, Énekes bácsi!

Az öreg magához öleli a szemfüles legénykét.

- A jó apának nincs rossz gyermeke - mondja.

- Sem a gazdagnak rossz pénze - szól belé a gyermek.

Az intéző ezen is mulat.

- Mondj még valami jót, lássuk! - biztatja kedvesen.

Az öreg ösztökéli:

- No, mondd ügyesen, Péterke fiam!

- A pap sem prédikál ingyen - jelenti ki Péter.

- Hát kérj valamit!

A gyermek jól megnézi Demetert, hogy mit kérhetne tőle.

- Azt a könyvet! - mutat a kezére.

- Nesze.

Péter elveszi a könyvet, és megnézi a címírást rajta.

- Ez a mü könyvünk - mondja, és a háta mögé dugja. Aztán felnéz az intézőre, és huncut szemekkel jegyzi meg: - A tudatlannak kell a könyv, s nem ez olyan nagy tudós embernek, mint maga.

- Hát te engem tudósnak tartasz?

- Mindenki tudós magáhozléve.

- Mit jelent az, hogy magáhozléve?

- Az azt jelenti, hogy a szamár bőgni tud, s a ló futni tud.

- S hát én mit tudok?

- Bőgetni a szamarat, s futtatni a lovat.

- S hát te mit tudsz?

- Én azt tudom, hogy minden szamárnak van legalább két lába.

- S hát apád?

- Apám azt tudja, hogy mü most nem hárman vagyunk e helyt, hanem négyen.

Az intéző körülnéz, de csak hármukat látja.

- S ki a negyedik? - kérdi.

- Az Isten - feleli Péter.

Demetert meglepi nagyon a felelet. Azt sem tudja, hogy mit mondjon hamarjában. Egy kicsit nevet, egy kicsit szorong, s egy kicsit restelkedik. Végre megcsapja pálcájával a csizmája szárát, és barátságtalanul veti oda:

- Slussz!

Továbbmegy, és nézi a földet. Ha egy-egy fadarabot vagy kövecskét lát, azt berzenkedve rúgja tovább.

- Valóságos szemétdomb ez az udvar! - fordul egyszerre vissza és meggyűlve pattog a szó a száján: - Ez így tovább nem megy, Énekes bácsi! Nekem még jó volt akárhogy, de máma jön az új jószágigazgató, s az pedig a maga orrát a mocsokba veri, ha meglátja ezt a szemétdombot. Itt nem lehet folyton imádkozni, sem tudákoskodni, hanem dolgozni kell! Érti!?

Péterke biztatótag nézi az apját, de látván, hogy az öreg nem szól, maga felel meg Demeter úrnak:

- Münköt nem kell tanítani.

- Mit beszélsz? - közeledik szúrósan az intéző:

- Péterke még gyermek - menti az apja.

A legényke azonban odaáll bátran Demeter elé, és így szól:

- Azt mondtam, hogy münköt nem kell olyan mérgesen tanítani, mert ebben az udvarban eddig is mi dolgoztunk s nem más.

- Hogy mersz te így beszélni?!

- Merhetek, mert én seprem meg - mondja Péter, és szót sem várva, rögtön elindul a tehénistálló felé.

Demeter sárgán néz utána, majd az öregre mordul, mint a kutya: - Takarodjék maga is!

Énekes bácsi nem felesel, hanem vén fejét lehajtja, és úgy kullog e a színről.

- Tizenegyre ragyogjon minden! - szól utána Demeter, aztán eltűnik ő is.

Egy ideig csend van.

Elszáll a ház széléről egy fecske. Utána egyenként és gyors körökkel a többi is világba röppen.

A nap kikerekedik az égre, és a palota faránál, mint felséges zuhatag, egészen betör. Elönti az udvart, a szemétforgácsokat, a kavicsokat arannyá változtatja, s a harmatgyöngyöt csiszolni kezdi.

Aztán Péterke is kibúvik seprűsen az istállóból. Rögtön megáll és széjjeltekint. Az intézőt nem látja sehol, és derűs lesz. Felcsapja a seprűt a jobb vállára, s elindul a lovak istállója felé. Az ajtóban megáll, és látja, hogy az apja nagy buzgalommal keféli az egyik fehéret:

- Beh kár, hogy ez a szegén ló nem tud beszélni - mondja.

- Mért? - kérdi az öreg.

- Azért, mert akkor megkérné édesapámat, hogy ne kefélje.

Az öreg tovább űzi a dolgot.

- Eredj szépen seperni - mondja végre.

- Akkor por lesz.

- Eredj szépen! Nem hallád, mit mondott az intéző úr?

- Ha intéző volnék, én is sokat beszélnék.

- No, ha így fogadsz szót, itt az udvarban nem lesz jövendőd.

Erre leveszi Péter a válláról a seprűt, és maga elé támasztja, mint a pásztor a botot. Az eszét összeszedi, komoly arcot vág, s mintha a népnek beszélne, így szól:

- Az egy szikrát sem úgy van, ahogy édesapám mondja. Mert ebben az udvarban, s nyilván máshol is, csak úgy lehet valamire menni, ahogy én csinálom, s nem úgy, ahogy édesapám csinálja. Ezt a könyvet is ki vette vissza az előbb? Ugye, hogy én?

- Ügyes voltál! - mondja az öreg. - Csak eredj söpörni szépen.

Péterke rögtön ráfelel:

- Abból ma nem eszik ez az udvar, hogy én őt megseperjem.

- Erőssen fellázadtál!

- Én fel, s édesapámnak is fel kéne, mert örökké sikeresebben dolgozik egy száj, mint két szorgalmatos kéz. A példa bizonyítja s eppen legjobban az édesapám példája. Mert itt vénült meg ebben az udvarban, s mit haladott eléfelé? Nemigen sokat, mert örökké csak hallgatott, s örökké csak dolgozott.

- Itt a földön ne keress igazságot - jegyzi meg szomorúan az öreg.

- Hát mért ne keressek?

- Azért, mert nincs.

- Nincs a nyavalyát! - ellenkezik Péter. - Van itt igazság, s nem is egy, hanem kettő. Mert van egy gazdag igazság, amit a gazdag ember pénzzel veszen meg; s van egy szegény igazság, amit a szegény ember okos ésszel kerít magában.

Az öreg békével hallgatja a szókimondó gyermek szavait. Istenre gondol és az örök életre, melyben mindenki elnyeri majd jutalmát érdeme szerint. Nem is szól, csak keféli szelíd arccal az egyik lovat a másik után, mintha azokkal menne majd a másvilágra.

Péter is beléun a hasztalan szavalásba, és az udvarba veszi az útját. Fütyölve és dudorászva ballag ide-oda rajta. Néha felvesz egy forgácsot, vagy a kerítés mellé dob egy követ.

Így tölti idejét.

Végre megérkezik az új jószágigazgató. Magas és finom úr. Szép kék ruha van rajta. A kezében kesztyű és bot. Demeter mellette lépked, folyton beszél és mutogat neki. Még jóformán közel sem menne az istállókhoz, megállnak.

- Énekes! - kiáltja Demeter.

Az öreg előjön.

- Péter! - kiáltja Demeter.

Péter is előjön.

Odaállnak mind a ketten az urak elejébe, mint a bakák.

- Ez a kocsis, ez pedig a fia - mutatja be őket Demeter.

Az igazgató megvizsgálja a két szolgát, aztán odafordul az öreghez:

- Hogy hívják magát?

- Énekes Ferenc, a nagyságos úr szolgálatára.

- Hát téged? - kérdi a legénykét.

- Engem Péternek, az intéző úr is tanúsítja.

- Hát mért kell azt neki tanúsítani?

- Azért, hogy ő is szerepeljen.

Az igazgató gyenge mosollyal ránéz Demeterre, aki megjegyzi, kínosan vigyorogva:

- Ez a kölyök mindig ilyeneket mond.

Az igazgató megsimogatja Pétert, aztán elbocsátja az apjával együtt.

- Ez az öreg megbízható embernek látszik - szól.

- Megbízható ugyan - mondja Demeter -, de nem sok hasznát lehet venni. Vén és hülye szegény...

Nem nézik meg sem a lovakat, sem a többi állatokat, hanem még beszélgetnek néhány percig, aztán az igazgató elköszön és elmegy.

- Na, Énekes bácsi, mit szól az új igazgatóhoz? - kérdi Demeter.

- Finom embernek látszik - feleli az öreg.

Az intéző kacag:

- Finom, finom: egy fél éve jött ki a börtönből. Aztán zsidó létére eljött ide a püspök úrhoz, hogy ő meg akar véglegesen térni. Szépen átállott a katolikus vallásra, s most itt van mint jószágigazgató. Mit szól hozzá?

- Az Isten jobban örvend egy megtért bűnösnek, mint száz igaznak - mondja Énekes bácsi.

Demeter dühösen legyint:

- Jobban fenét! - aztán rögtön hozzáteszi: - Délután ötre készen legyen a nagyobbik kocsi, érti?

- Igenis, kérem szépen.

Megint csapkodja a csizmája szárát, ahogy elmegy.

Énekes bácsi készül. Keni a hámot, s fényesíti csatjait. A kocsit mossa és olajozza. Fújdogálja közben a szent éneket, és csodálatosan boldog.

Délután ötkor felül az igazgató, és Demeter a hintázó kocsira.

Az öreg derűsen hajtja a két fehéret a püspöki birtok felé. Ahogy megérkeznek s leszállnak, odaszól neki jókedvűen az igazgató:

- Maga sohasem szokott köpni, öreg?

- Nem vagyok pipás ember, nagyságos úr.

- De mint kocsis?!

- Nem én, kérem szépen. Köpés nélkül hajtottam örökké a lovakat.

- S káromkodni sem szokott?

- Azt még úgy sem, nagyságos igazgató úr.

- Hát akkor maga milyen kocsis?

- Én csak ilyen öreg, kérem szépen.

Egy hét múlva új kocsis jön a fehér lovak mellé.

Fiatal, erős és goromba.

Köpik és káromkodik.

Szidja és taszigálja az öreget. Amikor nem látják, rúg is rajta egyet-egyet.

Péter látja a dolgot, és forr.

- Én ezt a mocskost megverem, édesapám - mondja.

- Azt ne, fiam. Majd a jó Isten eligazítja.

- El, ha el.

Az öreg ágyba kerül. Ott fekszik az istálló sarkában, egy rozoga tákolmányon.

Az új kocsis itt sem férhet el tőle, hanem keféket dobál rá. Néha villát és lapátot is.

Aztán egy pénteki napon béfordítja a sarokba, ágyával együtt. Kiönti, mint a szemetet.

Péter eléveszi a bicskát.

- No, most kieresztem a belit! - lobog.

Az öreg felfogja a kezeit, és úgy kérek a fiút:

- Ne bántsd, édes fiam!...

Alig tudja kimondani a szót:

- Majd odaát... Ott lesz igazság!

Másnap csendesen meghal.

Ott fekszik az istállóban egy fél nap és egy éjjel.

Péterke és a lovak virrasztanak felette. Rászállnak az istállólegyek, kívülről a rendes legyek és mindenféle tarka és cifra legyek. Rászállnak megnyugodott, derűs arcára, és odarakják a petéiket.

Aztán eltemetik.

2

A rendes temetőbe teszik, ahová mindenkit tesznek.

Hátul, a hatalmas kerítés mellé.

A koporsója gyenge fenyőfadeszkából van megtákolva. Festetlen és rések is vannak rajta, hogy azokon keresztül lesni lehessen majd a feltámadást.

Sírja nem mély, és a föld is puhán nyomja.

Nagy papokkal és nagy urakkal, gazdagokkal és szegény boldogokkal fekszik együtt Énekes Ferenc.

Fekszik, és vár.

Csendesen, baj nélkül és zaj nélkül múlnak a napok.

Várja az örök fény derengését és az igazság eljövetelét.

A színe mindegyre sötétül, és a vágytól fokozatosan és állandóan sorvad.

Menthetetlenül esik összefelé.

Erjed az átváltozás törvénye szerint.

A peték kikelnek az arcán, és vidám gyermeki életet élnek.

Férgek botorkálnak, futkároznak és dongnak az arcán, mint valami kies, hegy-völgyes vidéken. A füleire és az orrára másznak, és pajkosan ugrálnak le onnan arcának völgyeibe.

Sokan vannak és sokfélék, mint az emberi társadalomban.

Vannak szürkék, foltosak, kockásak és csíkosak. De a legszebb közöttük egy cifra, zöld fényű légy. Gőgös, és sokat röpköd, hogy tüntessen gyönyörű színével, de csak finnyásan táplálkozik, mintha megvetné paraszt volta miatt Énekes Ferencet.

Annál mohóbban lakmároznak a többi fajták.

Asztaluk illata szétillan a koporsó résein a földbe. Főleg fölfelé illan a színre, ahol megrészegíti a szabad legyeket is. Kivált a termékeny anyák seregszámra csődülnek oda. Kábultan kicsinyeket raknak, amelyek a göröngyök között a résen és a giliszták útjain Énekes felé törnek.

A vörös torú és fekete csíkos bogarak alulról törnek neki, és mint a temető pionírjai, úgy vágják és kaparják a földet.

Ádáz támadások idejét éli az öreg.

Bál van.

Kecses kis pillék táncolnak ugrálva rajta.

Aztán a fülledt és ammóniás szagban, kemény munkára szántan, szövetrágó rovarok jönnek.

Majd fürge kicsi atkák csontvázzá preparálják az öreget.

És beáll a csend.

Csupán az idő ketyeg, mint egy mérhetetlen és tökéletes óra, melynek központi kereke a nap, és kisebb kerekei a csillagok.

Másodperceivel évszázadot mér.

Percei az ezredévek.

Tíz percre millió.

És órája a mérhetetlen.

Ketyeg és óráról órára halad a mutatója, mint az üstökös.

Halad a tizenkettő felé.

Eléri, és üt.

Kong a végtelenen keresztül.

Az angyalok sorba verődnek, mint a riadóra.

A csillagok táncolnak, mint a harmatcseppek a reggeli orgonafán.

Az Isten áll a világ közepére.

Itt van az ítélet napja.

A föld átgurul egy másik világba, mint valami labda.

Víg és szép angyalok jönnek rá, és trombitálnak.

Világzengetően trombitálnak.

Szakad a fény, mint a zápor.

A sírok megnyitnak, és örömet kiáltanak.

Harsog a trombita, mint az el nem rontható kacagás.

Fölébrednek a halottak, és ujjongva tódulnak kifelé.

Péternek is kipattan a szeme, és felül. Valami csodát sejt, és körülvigyázkodik gyorsan. Észreveszi, hogy ott fekszik mellette az apja és nagyon megörvend. Egyenesre feszíti a derekát, és megint körül néz. Látja a megnyílott sírgödör falait, amelyeken soha nem látott virágok nyílnak. És látja, hogy felülről ömlik bé az illatos, puha fény. A trombitaharsogást is hallja.

- No, most lesz, ami nem vót! - mondja.

Aztán megragadja az apja vállperecét, és rázza.

- Édesapám!

Az öreg nem akar mozdulni semmit.

Péter jobban kezdi rázni:

- Édesapám, keljen fel, mert erősen trombitálnak!

Végre kinyílik lassan az öregnek is a szeme. Látja a zuhogó fényt és megijed, hogy szolga létére ennyire elaluvék. Rögtön keresztet vet, ahogy életében is szokta.

- No, most jól tette ezt az egyet - mondja neki Péter.

- Mit? - kérdi az öreg.

- Ezt a keresztvetést.

- Há miért?

- Azért, mert ennek most hasznát vesszük.

Az öregnek sejtelme sincs arról, hogy milyen nagy napra ébredt. Péter kacag neki, és gyönyörködve nézi.

- Szép üdő van, ugye, édesapám?

Énekes csodálkozva tekergeti a fejét.

- Ilyen szép még sohasem volt - ismeri el.

- Ezután már ilyen lesz örökké - állapítja meg Péter.

- Honnét tudod?

- Onnét, hogy azt trombitálják. Nem hallja?

- Hogyne hallanám! - mondja az öreg. - Csak azt gondoltam hogy vadászatra mennek az urak.

- Most nem ők, hanem mi megyünk vadászatra.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy ez nem az urak napja, hanem a mi napunk.

Az öreg még mindig kábult, és nem tud létrejönni. Péter megfogja mind a két vállát, és megrázza istenesen.

- Feltámadás van, édesapám! - kiáltja neki.

Énekes tátog, és megtelnek könnyel szemének üregei.

Sír örömében, mint a gyermek.

- Most nem bőgni kell, hanem örvendezni! - oktatja Péter.

Az öreg törli csontkezeivel a szemét, majd megkérdi végre:

- Hol van az Isten?

- Valahol odakünn lesz.

- Akkor most egyenesen elejébe megyünk.

- Oda egyenessen! - mondja Péter, és feláll. Aztán a hóna alá nyúl az öregnek, s őt is felemeli.

- Hát innét hogy jutunk ki? - nézi Énekes a sírgödör falait.

- Innét jól - szól Péter, és könnyedén kitolja az öreget. Aztán kiugrik ő is, és megindulnak az üres sírok között. Mennek és meg-megállnak.

Ömlik róluk a csoda és az öröm.

Mert olyan a föld, mint a paradicsom.

- Aztán én azt a kocsist megöltem vót - mondja Péter.

Az öreg megütődve néz rá:

- Tán nem?!

- Én meg biza.

- S aztán mi lett?

- Húsz esztendeig a tömlöcben voltam.

- Akkor kiállottad a büntetést.

- Én ki, de azért most, ha ítélet lesz, nem muszáj emlegetni.

Ahogy mennek átal a temetőn, hát egy őrült ember futkos keresztül-kasul, s minden sírba betekint.

- Maga kit keres, atyafi? - kérdi Péter.

- Én a feleségemet - mondja az őrült.

- Hát hova lett el?

- Ebben a támadási zűrzavarban megszökött.

Még szállingóznak elkésett felkelők. Némelyik egyedül, mások kiterjedt családdal, sőt egész nemzetségek is vonulnak.

Két inasféle is törtet. Szaladnak, mintha elkéstek volna valahonnan.

- Mindenki törekszik ez alkalommal is - jegyzi meg Péter.

- Most legalább jóra törekszik - mondja az öreg.

A kapu irányában nagy csődület van. Messziről látszik, hogy kavarog és hullámzik az egész. Közelebb érve, zúg és morajlik is, mint a tenger. Kardos angyalok sürögnek kétfelől és hátul, hogy rendet csináljanak. Egy rangosabb parancsokat osztogat nekik, és harsányan kiabálja a tolongó népnek:

- Sorba, sorba! Rendes feltámadás!

A főbb angyalok egy csomóban állnak oldalt, mint valami vezérkar.

Énekesék is megérkeznek, és belévegyülnek a tolongásba.

A parancsnok nem bír az áradattal. Kivonja a kardját, villogtatja, és úgy kiáltja:

- Sorba, sorba! Cím és rang szerint!

Meghökkentő, különös gyülekezet ez. Törtető, vidám és mégis riasztó. Az állkapcsok csattogva verik ki a hangot, és nyugalmi állapotukban vigyorognak. A szemek üregei mohón merednek a káprázatos világba. A koponyák ezer szint vernek a fényben. A lábak kopognak, és a hadonászó karok úgy szólnak néha, mint a furulya. Néha visítanak, mint a klarinét, vagy búgnak, mint a tárogató.

Vannak kedélyesek is, akik ujjcsontjaikkal egymás vállain citeráznak.

De nekik semmi sem különös.

Ismerik egymást.

Látnak, hallanak.

Mindent természetesnek találnak.

De főleg kegyetlenül törtetnek előre a sorban.

- Ezek mért furakodnak? - kérdi Énekes az egyik szomszédjától.

- Azért - mondja a szomszéd -, mert mindegyik gazdagabb akar lenni, mint a másik.

- Hogyhogy gazdagabb?

- Hát maga ezt nem tudja?

- Én nem tudok semmit. Csak most érkeznénk ide a fiammal.

- Hát akkor hallgasson ide, maga gyámoltalan! - magyarázza az alak: - Mindenki arra igyekszik, hogy a másik előtt jusson ki a kapun, hogy annál többet foglalhasson!

- Mit foglalhasson?

- Hát földet vagy erdőt, kincses forrást vagy bányahelyet. Ki amit éppen akar.

Szétlökik őket és elsodorják.

A parancsnok angyal éppen mellettük kiáltja teli torokkal:

- Sorba! Rang és cím szerint!

Az öreg és Péter egymásra néznek.

- Furcsa egy feltámadás! - mondja Péter.

- Egy kicsit furcsa... - hagyja helyben az öreg is, de bizakodólag hozzáteszi: - Azért lehetetlen, hogy itt érdem ne legyen.

Oldalt húzódnak egy kicsit, hogy jobban széttekintsenek, s hogy utat nézzenek maguknak eléfelé.

- Álljanak bé a sorba! - szól rájuk egy angyal.

- Nem vagyunk a katonaságnál! - mondja Péter.

Szóváltásba kerülnek.

- Istennek éltem földi életemben - bizonykodik az öreg. - Most itt az ideje, hogy elnyerjem a jutalmat.

- Hogy hívják? - kérdi az angyal.

- Énekes Ferencnek.

- Mivel foglalkozott?

- Kocsis voltam a püspök úrnál.

- No, akkor menjen hamar a sor végire!

- Oda mért?

- Oda azért, mert ott van a helye. Előbb a püspök urak, a kanonok urak s a nagyvilági urak mennek ki. Mit akar maga kocsis létére? Nem lehet mindjárt az első napon ezt az új világot is felforgatni.

Az öreg hüledezik.

- Furcsállom a dolgot - mondja.

- Na, akár furcsállja, akár nem: menjen hamar a sor végére!

- Megkérném szépen, maga ki neviben beszél?

- Én a rendezőség nevében.

- S erről az Isten is tud?

Az angyal megbotránkozva feleli:

- Az ő parancsára történik minden.

- Nem hihetem!... - tekergeti Énekes a koponyáját.

- No, ha nem hiszi, mindjárt meg fogja látni - szól az angyal, s már indul is a parancsnok felé, hogy odahívja.

- Ezt én szinte gondoltam - mondja Péter, és int az öregnek, hogy induljon utána.

Egérutat vesznek a tömegben, és furakodnak, ahogy csak lehet: A parancsnok azonban megtalálja őket, és rögtön vállon ragadja. Jobbjával az öreget s baljával Pétert.

- Lesz rend, vagy nem?! - mondja haraggal.

Énekes szembeáll véle:

- Legyen, de érdem szerint!

- Akkor gyerünk a sor végére!

Az angyal kituszkolja a tömeg közül mind a kettőt, és inti nekik hátrafelé az utat.

- Mars! - mondja.

Az öregnek forróság szalad végig a csontjaiban, és láng csap ki a bordái közül. Az állkapcsai reszketnek, és a nyakcsigolyái csikorognak.

Csodálatos erőt ad neki ez a végső igazságtalanság, és kihúzza magát.

Olyan, mint a meggyújtott fenyő.

- Nem megyek! - mondja fenyegetőn.

Az angyal rá akarja emelni a kardját, de Énekes félreugrik.

- Igazad vót, Péter! - kiáltja, és egy gyors mozdulattal leakasztja a lábszárcsontját, és megsuhogtatja, mint a cséphadarót, aztán szabni kezdi véle a népet.

- Vágjad, Péter! - hasít a hangja.

De már Péternek is suhog a kezében a lábszárcsontja, és szapul mindenkit, akit ér.

Fél lábon állva aprítják a népet.

Mindenki ordít, és tapodja egymást.

Az angyalok kürtszóval hívják az Istent.

Az Isten megjelenik, és halotti csend lesz. Aztán int Énekesnek és Péternek, hogy a lábszárcsontjaikat akasszák helyre, és menjenek elébe.

Énekes és Péter engedelmesen megcselekszik.

- Miért békétlenkedtek? - kérdi tőlük az Úr.

- Azért - feleli az öreg -, mert az angyal a sor végére akart állítani.

- És mért nem akartál odaállni?

- Azért, mert egész földi életemben tűrtem és szenvedtem, hogy most boldog lehessek.

- És a sor végén nem tudsz boldog lenni?

- Nem.

- Miért?

- Azért, mert magam előtt látom azokat, akik egész életükben tolvajok és gonoszok voltak.

Az Isten sajnálkozással néz Énekesre, és megkérdi tőle:

- Minek teremtettelek?

- Jónak és szegénynek.

- Akkor légy jó és szegény, a sor végére állván.

Énekes ránéz a fiára, hogy mitévők legyenek.

- Azért se menjünk! - súgja neki Péter.

Állnak és nem indulnak. Az Úr szomorúan nézi őket.

- Bánom, hogy feltámasztottalak - mondja csalódottan végre.

- Azon lehet segíteni - feleli sértődötten az öreg, és odaszól a fiának: - Gyere, Péter!

Megindulnak ketten, vissza a temetőbe. Elmennek a sírhoz, amelyből feltámadtak az imént, a szájánál megállnak, belenéznek, majd visszafordulnak mind a ketten, és csodálatosan egyazon gondolattal és egyazon örök keserűséggel egyszerre kiáltják:

- Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!

Azzal visszafeküsznek szépen egymás mellé, magukra kaparják a földet, és elalusznak mindörökkön-örökre.