A Nap égi pályája, amit ekliptikának neveznek, 12 csillagképet érint. Ezek alkotják az "állatövet" (Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg. Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak). Mivel a Nap egy év alatt jár végig az állatövön, minden csillagképben nagyjából 1-1 hónapot tölt. A Hold és a bolygók mindig az állatövön járnak, bár nem pontosan az ekliptikán.

A bolygók (a Föld is) a Nap tömegvonzásának hatása alatt keringenek a Nap körül. A mozgó Földről nézve természetesen elég bonyolultnak látszik a többi bolygó pályája. A Mars, a Jupiter, a Szaturnusz pl. időnként hurkot látszik leírni a csillagok hátterén.A Hold a Föld körül kering. Kb. egy hónap alatt kerüli meg, s ezalatt látszólag vékony sarlóból teliholddá nő, majd ismét sarlóvá fogy. A Holdnak ugyanis nincs önálló fénye, hanem a Nap világítja meg; keringés közben a megvilágított félgömbjéből hol többet, hol kevesebbet fordít felénk.A Nap csak azért látszik körbejárni az égen, mert a Föld kering körülötte; így mindig más irányból nézünk rá, tehát mindig más csillagok irányában látjuk.Számos más jelenség is megfigyelhető az égbolton. Gyakran láthatunk pl. "hullócsillagot", azaz meteort. Ez valójában kis kődarab, mely a világűrből nagy sebességgel a Föld légkörébe jut, ott a súrlódástól felizzik és elég.

Előfordul, hogy a Hold a Föld valamely részéről nézve részben vagy teljesen eltakarja a Napot. Ez a napfogyatkozás. Máskor a Hold a Föld árnyékába kerül; ilyenkor van holdfogyatkozás. A fogyatkozásokat az ókoriak is figyelték, sőt megpróbálták előre jelezni őket. Ez azért sikerült, mert följegyzéseikben észrevették, hogy a fogyatkozások bizonyos idő elteltével ugyanolyan sorrendben megismétlődnek. Hogy ez miért van, később derült ki, amikor a fogyatkozások ok át is megértették.A régiek még megfigyeltek s leírtak sokféle meteorológiai jelenséget is, de mi ezekkel most nem foglalkozunk, hiszen tudjuk, hogy ezek a Föld légkörében játszódnak le, és semmi közük nincs az égitestekhez.A leírt mozgások és jelenségek nagyon változatossá teszik az ég képét. Nincs két pillanat, amikor minden égitest ugyanúgy helyezkednék el. Tág tér nyílt tehát az égitestek járását figyelők számára, hogy sokféle szöghelyzetet és jelenséget figyeljenek meg, s megpróbálják ezeket - a földi eseményekkel összefüggésbe hozva - értelmezni. Olyan égi jelenségek is vannak, amelyeket az asztrológusok nem vettek figyelembe, mert nem is ismerték őket.  Ilyen a precesszió, a Föld tengelyének lassú (kb. 26 000 év periódusú) elmozdulása. Emiatt a tavaszpont, vagyis a Nap által a tavasz kezdetén elfoglalt égi hely lassan vándorol az égen. Két- háromezer éve e pont még a Kos csillagképben volt, ma a Vízöntő és a Halak határán. A csillagjósok azonban még ma is a Kosba teszik. Mivel a valódi tavaszpont nincs a Kosban, az asztrológusok kénytelenek voltak bevezetni az ún. állatövi jegyek fogalmát. A jegyek régen azonosak voltak az állatövi csillagképekkel; ma csak nevük azonos, de egymáshoz képest eltolódtak. Az elcsúszás a precesszió miatt folyamatosan egyre nagyobb lesz.

Hogyan dolgozik a csillagjós?

Miért éppen így?

Vessünk föl néhány kérdést az ismertetett módszerrel kapcsolatban, s lássuk, mit tud válaszolni az asztrológia!

Kezdjük egy egyszerűbb kérdéssel! Nem fordul-e elő, hogy a jós megakad a horoszkóp értelmezésében, mert a sokféle jelentésű elem közt ellentmondóak bukkannak föl? A horoszkóp értékelésekor igen gyakori az ilyen ellentmondás. Mit kezd velük az asztrológus? Ha ismeri az ügyfelet, akor kisegíti emberismerete. Ha nem - a hasára üt, és az egyik értelmezési lehetőséget elfogadja. Még nagyobb a baj a direkciós meg a tranzit-módszer használatakor. Idézek egy asztrológust: "Ma ott tartunk, hogy az életnek körülbelül minden egyes napjára egy kedvező és egy kedvezőtlen direkciót lehet kiszámítani." Íme a csalhatatlan jóslatok!

Tulajdonképpen honnan lehet tudni, hogy egy csillagképnek, egy bolygónak milyen tulajdonságai, hatásai vannak?

Az asztrológia hívei e "titkos tudásnak" kétféle forrását is megjelölik. Egyesek szerint a szabályok rendszerét valamilyen kinyilatkoztatásban felsőbb hatalmak közölték a kiválasztottakkal. Csakhogy - tekintettel a sokféle használatos értelmezési rendszerre és módszerre - azt kell hinnünk, hogy az égi hatalmak igen mókás kedvükben voltak, amikor úgy megtréfálták a csillagjósokat, hogy mindnek más kinyilatkoztatást adtak. Egyes asztrológusok kinyilakoztatás helyett intuíciójukra hivatkoznak. Ez a "hasraütéses módszer" kissé jobban hangzó neve. Hisz ezek az intuíciók is mind különbözők!

A másik magyarázat szerint a csillagjóslás szabályrendszere sokezer év tapasztalatain alapul. Ebből annyi igaz, hogy a régiek följegyezték csillagászati észleléseiket. De láttuk, hogyan lettek ezekből szabályok. A véletlen és egyszeri egybeesést nevezhetjük-e évezredes tapasztalatnak? Ki ellenőrizte ezeket? Ki végzett ezekkel kapcsolatban részletes statisztikai vizsgálatot abban a korban, mikor még híre sem volt a korrelációszámításnak? És hogyan, amikor egyes csillagászati jelenségek legfeljebb sok évszázadonként ismétlődnek meg? Miféle tapasztalat igazolja, hogy ha a bolygók egy bizonyos házban gyűlnek össze, akkor ez világvégét okoz? Ki figyelt meg akár egyetlen világvégét?

Az asztrológus tehát nem ad megnyugtató magyarázatot a szabályrendszer eredetére. Mi viszont adunk. Az egyik felét már el is mondtuk: egyedi esetek tapasztalatát emelték szabállyá.

Hát a bolygók és a csillagképek hatásai?

A csillagképek kezdetben csak az égi tájékozódást segítő képzeletbeli ábrák voltak. Nevüket a beléjük képzelt alakzattól kapták (pl. Oroszlán). Az állatövet régen naptárként használták, csillagképeit ennek megfelelően nevezték el. (Pl. az esős évszakban a Nap 3 csillagképet érint, ezeket tehát úgy nevezték el, hogy a név a vízre emlékeztessen: Vízöntő, Halak, Kecskehal. Ma már a Kecskehal neve más, a másik kettőé azonban ugyanez.) Az így elnevezett csillagképek tulajdonságait aztán a ne­vükből olvasták ki. Milyennek képzelünk egy oroszlánt? Erősnek, bátornak, vadnak stb. Tehát az Oroszlán csillagképnek is ezek a tulajdonságai. Milyen egy bakkecske? Önfejű, makacs, mogorva. Ugyanez tehát a Bak csillagkép jellemzésének egy részlete.

A bolygók föltételezett tulajdonságait színük és mozgásuk szabad szemmel megfigyelt jellegzetességei sugallták. Pl. a Mars általában gonosz, harcias, vérszomjas. És miért? Mert vörös! A Jupiter fényes, lassú mozgású bolygó, tehát jelleme "joviális"; a Szaturnusz sárgás színű és igen lassan cammog - nyilván beteges szegény, tehát hatása betegséget okoz. Logikus, nem?

A régi mágiának ugyanis az volt a fölfogása, hogy két teljesen különböző lényegű dolog, ha valamiben hasonló, akkor tényleges kapcsolatban áll. A Mars színe a vérre emlékeztet, hát kapcsolatban áll vele. Ez a felfogás a szimpatikus mágia alap­elvei értelmében erősen meghatározza az égitestek tulajdonsá­gairól elfogadott régi nézeteket.

További kérdés: az égitestek hogyan fejtik ki jóságos vagy gonosz, békés vagy ártó hatásaikat?

A régi asztrológusok ezen nem töprengtek. Hisz ha a bolygók, a csillagok istenek, akkor nyilván irányítani tudják a földi dolgokat.

Ma már senki sem gondolja komolyan, hogy a bolygók iste­nek lennének. Hiszen az ember járt már a Holdon, lefényképezte közelről a Vénuszt (és nem találta hasonlónak a képzőművészetben oly szívesen ábrázolt mitológiai Venusokhoz...); tudjuk, hogy az égitestek épp olyan anyagból állnak, mint a Föld vagy saját testünk. Honnan hát a titokzatos hatások?

A csillagjós nem akar nevetségessé válni, tehát ma már így beszél (vagy ír):

"A nagybolygók konstellációi alatt előreláthatólag hatal­mas tűzviharok alakulnak ki a Nap felületén 1945-ben" - írja. "A Nap, mint az év uralkodó csillagzata, a régiek által meg­ismert szabályok szerint, amennyiben terjedelmes napfoltok lepik el - mint ez 1954-ben várható - a Marshoz hasonlóan háborús és forradalmi hatásokat sugároz majd felénk."

Látszik tehát, hogy a csillagjós halad a korral. Tudja, hogy vannak napfoltok, hogy ezek valamiképpen hatnak is ránk, sőt még azt is, hogy időnként több van belőlük, máskor kevesebb. De aki tényleg ismeri a napfizika alapjait, az tudja, hogy 1. a napfoltoknak semmi közük a nagybolygók konstellációihoz;  2. 1954-ben, mivel napfoltminimum volt, jóformán egy napfolt vagy "tűzvihar" sem fordult elő a Napon, s ez várható és előrelátható volt;  3. azok a "régiek", akik a jós által említett "szabályokat" megállapították, nem asztrológusok, hanem szorgalmas csillagászok voltak, s a kimutatott naptevékenység-változásokat nem tartották ".szabálynak", csak némileg periodikus, további tanulmányozásra érdemes jelenségnek; 4. a napfoltok közvetlenül semmiféle hatást nem fejtenek ki ránk...

A jóslat nem szól róla, hogyan tennék a napfoltok a Napot a Marshoz hasonlóvá. Egyszóval láthatjuk, hogy csillagjósunk nem vette a fáradságot egy csillagászati könyv elolvasására, vagy ha mégis, akkor sem­mit sem értett meg belőle.

Ettől hát nem lettünk okosabbak. Tovább is fennáll a kérdés: honnan e titokzatos égi hatások?

A mai csillagjós erre már kissé zavarba jön. Azt állítja, hogy bár az égitestek nem istenek, de mégis lehet hatásuk a Földre. Nem éppen természetfölötti ez a hatás, csak a természettudomány nem tudja kimutatni. Az égitestek valami titokzatos "erőterek" és "sugárzások" útján hatnak. A csillagokat is ilyen erőterek kötik össze egymással s velünk.

Hagyjuk most azt az egyszerű ellenvetést, hogy ha ez így igaz, akkor miért nem ezeknek a hatásával számolnak, hanem az állatövi jegyekével! Fogadjuk el egyelőre, hogy vannak ilyen erőterek és sugárzások!

De hát honnan tudták ezt a régiek? Hogyan mutatták ki, hogyan igazolták létüket az asztrológusok? A mai jósok szerint ugyanis a régiek pontosan ismerték e sugárzásokat, éppen ezért is voltak képesek kialakítani a csillagjóslás tudományát, melynek alapszabályai a sok változat ellenére lényegükben az ókor óta azonosak maradtak. A "hivatalos" tudomány azonban ma már e sugárzásokat nem ismeri.

Aki ismeri a mai tudományos méréseket s összehasonlítja az ókori mérési módszerekkel, az az előbbi állítást kénytelen nagyon nevetségesnek tartani.

A régi csillagjósok minden mérőeszköze a pontatlan szögmérő volt, mellyel szabad szemmel célozták meg az égitesteket, s szögtávolságukat kb. fok pontossággal tudták megállapítani. (Ma az ilyen mérések pontossága olyan, hogy egy szögmásodperc századrésze még jól kimutatható.). Más eszközük nem volt. S mégis e kezdetleges műszerrel állapították volna meg azoknak a bizonyos sugárzásoknak a létét, sőt hatását is?

 Akármit mondanak a mai csillagjósok, az az igazság, hogy a régiek nem tudtak semmiféle sugárzásról. Nem is gondoltak ilyesmire, mert nem volt szükségük rá, hogy akkor még ismeret­len tényeket megmagyarázzanak velük. Ma viszont nemcsak, hogy ismerjük az elektromágneses és egyéb sugárzásokat, de mindennapi életünkben föl is használjuk őket. (Rádió, tv, röntgen stb.) S űrszondáink az olyan jeleket is fölfogják, melyek a világűrből nem is jutnak le a Föld felszínéig, mert a légkör elnyeli őket. Az égitestek sugárzásában nem találtak még semmit, ami magyarázná a csillagjósok által föltételezett hatásokat.

De hátha olyan gyengék e hatások, hogy műszereink nem mutatják ki őket?

Akkor bizony igen gyengének kell lenniük! Egy távoli csillagon levő hidrogénatom még kimutathatóan hat műszereinkre, s az említett sugárzások már nem? Hogyan lehet, hogy mégis oly erősen befolyásolják sorsunkat? Miért nem a hidrogénatom hatását érezzük, amely erősebb? És az hogy lehet, hogy e gyönge sugarak hatása nemcsak a kibocsátó égitesttől függ, hanem többek között attól is, hogy a többi égitest a Földről néz­ve hogyan helyezkedik el a térben?

A Világegyetem számtalan csillaga közül néhány százmil­liárd alkotja a Tejútrendszert. Ezek Közül szabad szemmel egy­szerre néhány ezret láthatunk, ezek alkotják a csillagképeket. Egy adott csillagkép csillagainak a valóságban igen kevés közük van egymáshoz. Ezek véletlenül a Földről kb. azonos irányban látszanak; úgy tűnik számunkra, hogy szomszédos csillagok. Pedig pl, az Oroszlán csillagkép egyik csillagának fénye 68 év alatt ér el hozzánk, a szomszédjáról meg 2000 év alatt! Világos, hogy a valóságban ezek nem szomszédosak. A csillagképek tehát, mint már említettük, csak képzeletünkben léteznek. Így hatásaik sem lehetnek, sem sugárzások formájában, sem másként. Legfeljebb csak külön-külön a csillagoknak lehet hatása.

Jegyzetek:
1. Cicero: De naturo deorum II. 21.
2. Az eredetiben "matematikusoknak" áll "asztrológusoknak" helyett, de Augustinus korában a csillagjósokat nevezték matematikusoknak. Augustinus: Confessiones IV. 4. (Balogh József ford.)

Csaba György Gábor: Sorsunk és a csillagok (TIT Planetáriumi füzetek,1979.)