»A Loch Ness-i szörny igen régóta mozgatja a bámész emberek fantáziáját. Már i. sz. 565. évben vízilóféléket emlegetnek a szájról szájra járó legendák. Csendes és lázas időszakok váltogatták egymást. A viktoriánus korszakban többször is látták. Századunkban pedig (1962 és 1972 között) a Loch Ness Vizsgálóiroda szervezett kutatásokat a szörny földerítésére.«
Egy jóindulatú szörny kimúlása
1933-at írtak, mely esztendő decemberében fellángoltak a Loch Ness-i szörnyről szóló pletykák. A Daily Mail (angol hírlap) egy „különleges nyomozó küldöttséget" menesztett a tóhoz. A csapat élére egy bizonyos Marmaduke Wetherell nevezetű színészt és vadászt választottak. Ó már másnap számos lábnyomot fedezett fel, amelyeket a vízilovakéhoz nagyon hasonlónak látott. A Daily Mail-t meglepte a váratlan gyorsasággal begyűjtött „bizonyíték", Wetherell pedig a sikert tapasztalatainak diadalaként könyvelte el.
A hír bejárta a világsajtót. Érdeklődők hada sietett a tóhoz. Inverness városa ennek köszönhette, hogy bevezették a közvilágítást az utcákon.
Időközben Londonba küldtek egy lábnyommintát. A Természettudományi Múzeum zoológusai tanulmányozták; a szakvéleményük lesújtó volt: a lábnyom valóban vízilótól származik, de egy preparált lábról vették le, mely valószínűleg vadásztrófea volt.
Wetherell azonban tántoríthatatlanul folytatta a bizonyítékok gyűjtését, és újabb lábnyomokat talált, köztük juh és kecske maradványait is.
A víziló-komédiát követően a Daily Mail csöndesen visszavonult, s megszüntette a támogatást.
1934 tavaszán ismét fellángolt a szörnyláz. A Daily Mail hozzájutott egy fényképhez, melyet közölt is. A felvételt R. K. Wilson, a Királyi Sebészeti Társaság tagja készítette. A képen egy, a vízből kiemelkedő, vastag nyak kis sárkányfejjel volt látható, sötét foltként. Ez a felvétel később a „Sebész fotója" néven vált ismertté. Wilson a képhez mellékelt levelében megírta, hogy ellátogatott a tóhoz, s egy alkalommal gyors mozgásra lett figyelmes a parttól mintegy 200 yardra (1 yard = 0,914 m). A fej hamarosan süllyedni kezdett, s eltűnt a látóhatárról.
Később Wilson nem vállalta a képet, visszavonult magányába, majd Ausztráliába vándorolt ki.
A fotó azonban továbbra is a szörnyviták középpontjában maradt. Az ellenpártiak a képen láthatókat minden jelenséggel és tárggyal összefüggésbe hozták, amit csak megengedett képzeletük. Nessie hívei viszont a képet a legfontosabb bizonyítéknak tartották, s mind ez ideig kikezdhetetlen érvnek számított a szörny létezése mellett.
1975 decemberében nagy esemény történt. Ian Wetherell, Marmaduke fia, aki akkor a hatvanas éveiben járt, elmondta a Sunday Telegraph című lapnak, hogy apjával együtt eszeltek ki a szörnnyel kapcsolatos tréfát. A „Nessie-figyelők" nem törődtek az önleleplezéssel, vagy szándékosan hallgattak róla.
Teltek-múltak az évek, midőn 1990-ben a BBC Wildlife újságíróinak érdeklődése - egy véletlen folytán - Nessie felé fordult. Elhatározták, hogy megkeresik Ian Wetherellt. Megtalálták azt a londoni kocsmát, amelynek egykor tulajdonosa volt, ám ő maga a temetőben nyugodott már. Fia azonban Ian mostohabátyjához, Christianhoz irányította őket, aki ekkor kilencven felé járt. És Christian készséggel elmesélte az újságíróknak, mi a valóságos története Nessie-nek.
Miután a Daily Mail felszámolta az expedíciót, Marmaduke Wetherellnek támadt egy ötlete a visszavágásra. Megkérte fiait, lant és Christiant, akik akkor huszonévesek voltak, hogy készítsenek neki egy szörnyet.
Ian vásárolt egy játék tengeralattjárót, majd munkához láttak. „Körülbelül nyolc napig dolgoztunk rajta, mert sok időbe került a nyak elkészítése. A tengeralattjáró periszkópját folyékony fával burkoltuk be. A szörny testét 14, a nyakát 12 inch-re (1 inch =2,5 cm) terveztük. Megcsiszoltuk és befestettük szürkére. Úgy csináltuk, hogy úszó állapotban csak a nyaka és testének kis része látszódjék ki a vízből. Aljára ólmot forrasztottunk; ez úgy működött, mint egy tőkesúly: egyensúlyban tartotta a makettet. A nyak belsejében helyeztük el az óraművet, mely a szerkezetet hajtotta."
Az elbeszélésből tehát kiderül, hogy a híres „Sebész fotóján" papírmasé figura látható, melyet egy rugós szerkezet mozgat. A felvételt nem Wilson, a sebész készítette, hanem Ian, akinek apja besegített. Kerestek egy kisebb öblöt, ahol a víz fodrozódása a képen valós hullámokként hatott. Szükség volt még további fotós trükkre, melyet Ian barátjával, egy Chambers nevű biztosítási ügynökkel hajtott végre. A negatívot nagyítólencsén keresztül negyed méretű lemezre vetítették. Ezért a fényképen csak a szörny közvetlen környezete látható. Kapóra jött nekik a tónál fényképezgető sebész, Wilson. Őt bízták meg, hogy hívassa elő a lemezt egy invernessi kémikussal, majd küldje el a Daily Mail-nek.
A BBC Wildlife újságírói ama vízilólábnyomoknak is utánajártak. Az a furcsa és gyanús, hogy mindegyik nyom a jobb hátsó lábtól származik, s — mint kiderült — tökéletesen összeillenek Marmaduke Wetherell egyik vadásztrófeájával.
Nekrológ
1994 áprilisában egy búvárhajó alámerült a Ness-tó titokzatos vizébe. Szörnyekre éhes turisták ültek benne abban a naiv reményben, hogy a mélyben megpillanthatják a létezésének utolsó bizonyítékától is megfosztott Nessie-t. Meglehet, hogy amikor a búvárhajó abba a bizonyos kis öbölbe ért, megbillentette periszkópját, hogy tisztelegjen hatvan évvel ezelőtti kisöccsének, „aki" oly sokat tett azért, hogy ez az isten háta mögötti tó turistaparadicsommá váljék.
Hisszük, hogy a helyi vendéglátóiparnak nem kell tartania a csődtől. A turisták ezután azért utaznak oda, hogy megtapasztalják azt a helyet, ahol a világra szóló átejtés történt.
Forrás: Császár Ottó: Horoszkópok, parajelenségek, UFÓK és egyéb ámítások
