Pszichoanalízis és vallás

Erich Fromm

Erich Frommnak A szeretet művészete című könyvét még tizenéves koromban olvastam, s egyike lett azoknak a műveknek, amelyek hatására úgy éreztem: hályog hullik le a szememről. Nem túlzok, ha azt mondom: ez a könyv döntő hatással volt az emberi viselkedésről alkotott nézeteim alakulására.

Nem csoda hát, ha e meghatározó élmény után nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel vettem kezembe a filozofikus hajlamú pszichoanalitikus további köteteit, köztük a Pszichoanalízis és vallást, melynek címe a bennem megbúvó, ám mindeddig kevés használható fogódzót talált valláslélektani érdeklődés miatt különösen megragadott.

Nos, örömmel jelenthetem: Fromm ezúttal sem okozott csalódást. Nem csupán egész sor mély és értékes gondolatot kaptam a könyvtől, de bizonyos tekintetben ismét megajándékozott a "hályog hullik le a szememről" élményével, közismertebb nevén az "aha!" élménnyel is.

Miután röviden vázolta a könyv célját, azaz a lélek kétféle megközelítése, a pszichoanalízis és a vallás bonyolult és ellentmondásos viszonyának elemzését, Fromm ismerteti a pszichoanalízis két nagy, egymással teljesen ellentétes nézeteket valló alakjának, Freudnak és Jungnak az álláspontját a vallással kapcsolatban. Rámutat, hogy téves az a leegyszerűsítő felfogás, miszerint Freud a vallás ellen, Jung pedig mellette van; valójában Freud az erkölcs nevében bírálja a vallást, így akár "vallásosnak" is nevezhető, míg Jung a vallást egyetlen lélektani jelenségre redukálja, illetve a tudattalant vallásos jelenség szintjére emeli. Fromm álláspontja kétségtelenül Freudéhoz áll közelebb, Jungot pedig következetlensége és logikátlanságai miatt bírálatokkal illeti - érzésem szerint jogosan.

Ezután következik a könyv egyik legfontosabb fejezete, amelynek lényege a vallás két, egymástól lényegi vonásaiban különböző típusa közötti különbségtétel. Fromm megkülönböztet humanisztikus és tekintélyelvű vallásokat. Humanisztikus vallásnak mondható a korai buddhizmus, a taoizmus, Ésaiás, Jézus, Szókratész, Spinoza felfogása és a zsidó és a keresztény vallás egyes válfajai, elsősorban a miszticizmus; és tekintélyelvű vallás az összes többi, beleértve az ószövetségi zsidó vallást és a kereszténység későbbi formáit is. A kétféle vallás között az alapvető különbség abban van, hogy a vallásos ember miként éli meg saját hitét, miként viszonyul istenéhez és vallásához. A tekintélyelvű vallás és vallásos élmény lényegi eleme az ember feletti hatalom előtti meghódolás, ezért az ilyen vallásban a legfőbb erény az engedelmesség, a legfőbb bűn pedig az engedetlenség; az istenség mindenhatóként és mindentudóként jelenik meg, míg az ember erőtlen és jelentéktelen. A humanisztikus vallás ezzel szemben az ember és ereje köré szerveződik: az embernek ki kell fejlesztenie értelmi képességeit, hogy megérthesse önmagát, embertársaihoz való viszonyát és a világegyetemben betöltött szerepét; a vallási élmény lényege az egység megtapasztalása az egésszel, a gondolatokon és szereteten keresztül érzékelt világgal való kapcsolat alapján. A humanisztikus vallásban az ember célja képességeinek kiteljesítése, a legnagyobb erény az önmegvalósítás. Fromm számos különböző vallás különböző szent irataiból idéz a kétféle vallás közötti különbség érzékeltetésére, majd rátér a kétféle vallási élmény pszichológiai következményeinek elemzésére. A tekintélyelvű vallás Fromm szerint rendkívül káros hatással van az emberi pszichére; mivel ezeknél az ember saját legértékesebb képességeit Istenre ruházza át, neki magának semmije sem marad, elidegenedik saját magától, világi tevékenységei során szeretet nélkül és szüntelen bűntudattól gyötörve cselekszik. A humanisztikus vallás ezzel szemben lehetővé teszi az ember kiteljesedését, az emberhez méltó, szeretetteljes, alázatos, de megalázkodástól mentes életmódot. Fromm ezután a vallás e két típusa és egy pszichológiai jelenség, az ún. racionalizáció (a "színlelt ész") viszonyának egyes aspektusait világítja meg.

A következő fejezet a pszichoanalízisben alkalmazott terápiás módszerek lényegét tárgyalja néhány gyakorlati példa segítségével. Kétféle nézőpont van aszerint, mi a terápia elsődleges célja. Az egyik nézőpont szerint a cél a páciens beilleszkedésének, tehát a többségi társadalomban elfogadottnak minősített magatartásformák szerinti viselkedésnek az elősegítése, a másik szerint pedig a személyiség képességeinek optimális fejlődése és az egyéniség kiteljesítése, egyfajta "lelki gondozás". Kézenfekvő a párhuzam egyfelől a beilleszkedési terápia és a tekintélyelvű vallás, másfelől a lelki gondozás és a humanisztikus vallás között. Mind a lelki gondozásnál, mind a humanisztikus vallásokban az igazság megismerésén, az ember önálló céllal rendelkező, független és szabad, szerető lénnyé válásán van a hangsúly. Ebben az értelemben tehát Fromm szerint a pszichoanalitikus "lelki gondozásnak" egyfajta vallásos szerepköre van, noha az ebben megnyilvánuló normák többnyire a teisztikus dogmák kritikus szemléletét eredményezik. Kitér még az inceszt rögződések és a bűn, a bűnhoz való viszonyulások bonyolult kérdéseire, valamint a vallásos, misztikus élmények (az én elkülönültségének és a világegyetemmel való egységének nagy érzelmi intenzitással való átélése) és a pszichoanalízis révén elérhető élmények hasonlóságára.

A záró fejezet címe: "Veszélyezteti-e a pszichoanalízis a vallást?" Mint az okfejtésből kiderül, a válasz attól függ, hogy a vallás mely aspektusára gondolunk. Mint láttuk, a pszichoanalízisnek a "lelki gondozásra" irányuló törekvése lényegében azonos funkciójú a humanisztikus vallásokéval, a tekintélyelvű vallásokéval viszont szembenáll. Fromm - kissé csapongva - még több oldalról megvizsgálja a kérdést, majd kifejti, hogy a vallásosság lényege azoknak az örök erkölcsi ideáloknak a követése, amelyek egyformán megjelennek Lao-ce, Buddha, a próféták, Szókratész, Jézus, Spinoza és a felvilágosodás filozófusainak tanaiban, s ezekhez képest az Istennel kapcsolatos viták, az Istenbe vetett hit vagy Isten tagadása mellékes, és az említett ideálok, értékek megvalósítását akadályozó tényezők. Fromm, aki magát nem-teista vallásosnak, vagy ateista humanistának vallja, ezzel lényegében a teizmus istenképének, mint az ember és az emberiség fejlődése előtt álló gátnak, bálványnak a lerombolása mellett száll síkra, hasonlóan számos kortárs, keresztény teológushoz, mint amilyen pl. Paul Tillich.

Noha a pszichoanalízis jelentősége ma sokkal kisebb, mint a könyv megírásakor azt sejteni lehetett, és ma már nem tűnik valószínűnek, hogy a pszichoanalitikus terápiák lényeges szerepet játszhatnának a társadalmi tudatformálásban, Frommnak a vallásokról, a vallásosság társadalomlélektani vonatkozásairól adott, differenciált képe ma is érvényes, diagnózisa többé-kevésbé megállja a helyét, bölcsessége és mély humanizmusa pedig követendő példa lehet bárki számára. Sok értékes és megszívlelendő gondolattal fog gazdagodni az, aki elolvassa ezt a könyvet, még akkor is, ha a néhol kissé csapongó gondolatvezetés, az itt-ott talán túlontúl spekulatív kitérők némileg csorbítják a könyv tökéletességét. De ezt talán kár is említenem, hiszen például amikor én olvastam először a könyvet, észre sem vettem ezeket az apró szépséghibákat, annyira magával ragadott a kötet fő mondanivalója. Fromm ugyanis remekül leírta a tekintélyelvű vallások tárgyalásánál mindazt, ami engem valahogy mindig zavart a hagyományos vallásokban, ugyanakkor rámutatott arra, hogy vannak humanisztikus vallások is, amelyek feltétlenül pozitív szerepet játszanak az emberiség fejlődésében, még ha e fejlődés útja esetleg a teizmus istenképének lerombolásán át vezet is. Oly nagy hatással volt rám e gondolat, hogy a könyv elolvasása után egy darabig vallásosnak neveztem magam a frommi értelemben, míg rá nem jöttem, hogy az emberek nem nagyon értik, mit is jelent ez a frommi értelem. Hát ezért is jó lenne, ha mindenki elolvasná ezt a könyvet.

Értékelés (1-10): 8

Szilágyi András

Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás (Psychoanalysis and Religion)
Fordította Szigeti Miklós G.
Akadémiai Kiadó, 1995
ISBN 963 05 6944 2
93 oldal, ára: 426 Ft